Egy új műnek is megvan a varázsa, de egy darabon belül lehet azt lemérni, hogy egy társulat, főleg egy ilyen fiatalokból, sőt kislányokból álló csapat mennyit fejlődik akár egyetlen esztendő alatt is. Mert az Egri Fesztivál Balett a publikum szeme előtt nőtt kedves gyerekcsapatból igazi együttessé, s a lányok sokaságából mostanra igazi, saját magukat kereső, sőt helyenként meg-megtalálni képes igazi táncos egyéniségek nőttek ki. Ez a pozitív folyamat nem csak és nem is elsősorban az együttesvezető koreográfus Barta Dórának köszönhető, hanem annak az egész évi folyamatos munkának, mely a Pódium Tánc- és Balettiskolában, az Egri Fesztivál Balett bölcsőjében folyik Mirkóczki Zita irányításával. Aki ugyan a színlapokon megbújva, mint asszisztens szerepel, de feladata, és a produkciókért, a táncoló gyerekekért való felelőssége ennél sokkal nagyobb: az, hogy ez az egri táncegyüttes művészileg és technikailag is egységes, komoly csapattá fejlődhetett, az jórészt az ő érdeme. Az elvégzett munka, a kislányok és a lassan felnőtté cseperedő fiatal táncosok szorgalma, elhivatottsága – megkoronázva Barta Dóra táncos, koreográfusi kvalitásával – biztos, jó színvonalat, igazi táncszínházi élményt eredményez.

Az Egy faun délutánja éppen erről a fejlődésről tesz tanúbizonyságot, ahogy a nemrég még gyermeklányok vörös, magas sarkú cipőikben igazi nimfákká, nőkké nemesednek nem csak külsőségekben, de belülről, lélekből is. A halál és a lányka viszont éppen azt mutatja meg, mennyire szépen működnek együtt a színpadon a kislányok és az ifjú hölgyek. Mindannyian képesek igazi, mély érzelmeket megjeleníteni a mozdulatok segítségével, és ez az a csoda, amit csak nagyon következetes, igazi művészi munkával lehet elérni.

Ezen az estén nem csak a helyi erők mutatták meg magukat a főiskola udvarán fölállított színpadon, hanem a Budapest Táncszínház is ekkor mutatta be Ismeretlen címmel Fodor Zoltán koreográfiáját. Az előadás érdekessége, hogy a főszerepet Barta Dóra táncolta a fővárosi együttesben. Fodor izgalmas, elgondolkodtató térben mozgatja szereplőit. Indításként és mintegy keretbe foglalva a művet, zárásként is egyfajta hármas oltár vagy triptichon uralja a színt, mely közben oltárkővé vagy áldozati kővé alakul, és válik fontos részévé a csalódások történetének. Saját szerelmeink, kapcsolataink, félszegségeink, a másikkal elkövetett bűneink jelennek meg a mozdulatok által, de viszonylag vontatottan, sok át nem hidalt szakadékkal, be nem foldozott lyukkal. Ez az elnagyoltság, talán ötlettelenség átüt a produkción, nem tudja megteremteni azt a feszességet, mely nélkülözhetetlen a katartikus élményhez.

***

Szerdán este valami egészen más, nem elsősorban színházi, hanem tisztán tánc-, illetve zenei produkció várta a népes érdeklődő közönséget Lippai Andrea és társulata előadásán. Flamenco-estet hirdettek a plakátok, és valóban vérpezsdítő andalúz dallamok, kopogós cipők, a szoknyákon ringó, vérvörös fodrok lebbenése árasztotta el a klasszicista udvart és a szíveket. Lippai láthatóan mindent tud a flamencóról, táncosai szintén partnerek a táncban, és a fantasztikus muzsikusok is úgy zenélnek, mintha Spanyolhon legmuzikálisabb tartományából érkeztek volna.

Mindenki profi, az egész este mégis feszültség nélküli, mégis elnyújtott élvezetet ad. Hiányzik a férfi! Hiányzik, mert a táncban – csakúgy, mint az életben – attól válik nővé a nő, mert ott áll vele szemben délcegen a férfi, s a férfi is csak egy igazi nő mellett válhat azzá, ami. Ha csupán hölgyek táncolnak – még ha stilizált férfigúnyába bújva is –, az igazi hatás elmarad. Nem csak a macho szaga, de nő illata is hiányzik a levegőből, ahogy az egri flamenco-estből is hiányzott az a vibrálás, melyet csak a két nem közti leírhatatlan, de megélhető feszültség hozhat létre. A technika, a zene bravúros volt, a hatás azonban elmaradt.

Kár érte, és kár a flamencóért is.