Aztán a tömeg lassan oszladozni kezd, mígnem eljön egy pillanat – valamikor a délután és az este közt –, amikor csak az a kibaszott piros telefonfülke áll a Baker Street és a Marylebone sarkán, a Regent's Park fái is szabadabban lélegeznek és fújnak új életet az utca házai közé. A metrókijáratból sem tömegek buknak a felszínre, csak a szerelvények távoli csikorgásai, szusszanásai, meg a figyelmeztetés elhaló hangjai hallatszanak: Mind the gap! Vigyázzanak a résre!

Bizonyos, másféle rések persze később, az éjszakában válnak fontossá, amikor a környék nyilvánosházai megkezdik sötétben kibomló bimbók módjára zajló életüket. S hogy ezen intézmények hol is találhatók, azt nem nehéz megtudni, mert ott áll akkor is a Baker Street és a Marylebone sarkán az a kibaszott, piros telefonfülke, teliragasztgatva mindenféle szórólapokkal, melyek ezen házak, és az ott dolgukat végző lányok, fantáziát túlhaladó szolgáltatásairól tájékoztatnak.

A hajnali derengésben még mindig ott feszít azon a kurva sarkon az a kibaszott piros telefonfülke. Megtépázva, szórólapruhája cafatokban, ablakán ragasztócsíkok. Hosszú és kemény éjszaka volt, de elkezdenek szállingózni lassan, egyenként a fiúk, a szóró fiúk – card boys –, hogy színes lapjaikat újra kiragasszák és az új nap, új éjszaka látogatói figyelmét újra felhívják a környék kuplerájaira, kurváira.

A kibaszott, piros telefonfülke meg kurvára tűri, hogy napról napra új ruhába öltöztessék, ott, a Baker Street és a Marylebone sarkán…

Valahol itt kezdődik, és éppen itt végződik Mike Packer Card Boys című története, melyet Anger Zsolt, a Gárdonyi Géza Színház színművésze fordított, rendezett, sőt a zenét is ő szerezte hozzá. Kenderillatú stricirománcának a Maradjon minden a régiben alcímet választotta, és ez a kulcsa az egész előadásnak. Mert bár folyik szépen medrében a történet, egy fiú és egy lány nem túl drámai szerelmének, valamint a fiú és egy idősebb férfi barátságának históriája, kibaszott piros telefonfülkétől, kibaszott piros telefonfülkéig. De semmi, értik, semmi nem változik!

Nihilista volna a darab és az előadás? Nem valószínű. Inkább olyan helyzetben ábrázolja szereplőit, amilyen helyzetben a világ nagy részének emberei léteznek, vagy vegetálnak. S ugyan megpróbálnak kitörni a nem maguk választotta körből, mégis, előbb vagy utóbb ugyan oda, ugyanahhoz a kibaszott piros telefonfülkéhez jutnak vissza, álljon az Londonban a Baker Street sarkán, vagy bárhol máshol a világban. A változtatás valódi lehetősége keveseknek adatik meg, kicsiny az a fizikai, geográfiai, vagy éppen szellemi kör, mely reményt adhat a kitörésre vagy a továbblépésre.

Nem kérem, London sem a Cityből, meg a Buckingham-palotából, vagy a Piccadily Circusból áll, hanem hatalmas külső kerületekből, melyek közül a Marylebone nem is a legtávolabbi, csak olyan átlagos, ahol átlagemberek, kerüljenek bár különös helyzetekbe, de átlagos, mindennapjaikat morzsolgatják, forgatják káromkodásból fölállított imamalmaik sorát, mormolják bazdmegekből szőtt imáikat. Ez van, és ez marad. Londonban és itt, a kontinensen, annak Magyarországnak nevezett közepén is. Lehet, hogy az a kibaszott telefonfülke nem is piros, a szórólapok sem elsősorban anális és orális légyottokra biztatnak, de mindenütt ott vannak, a fülkék, liftek, lépcsőházak falán, ugyanúgy sodorja őket végig az utcán a Bükkből alázúduló szél, mint a Regent’s Park fáinak lehelete. Mi, itteni kardbojok pedig ugyanúgy saját, áttörhetetlen falú társadalmi gyűrűnk határain belül kerengünk, mint afféle profán, káromlásfohászokat gajdoló szerzetesek, akik soha ki nem tárhatják létkolostoruk lelakatolt, keményfa kapuját.

Vagyunk sokan, akik ezzel a helyzettel nem kívánunk szembesülni, szeretnénk hinni, hogy ez a kör nem is annyira zárt, az a kapu nem is annyira áttörhetetlen, és konokul, nekidőlve a szembeszélnek megyünk előre, más világok, más csoportok felé, csak azért, hogy aztán ismét visszakullogjunk, letörve, vagy fölbőszülve, de vissza, ugyanahhoz a kibaszott piros telefonfülkéhez, ahonnan elindultunk. Ekkor pedig már tényleg nem marad más, mint a szitkok kupolája, amit védekezésül magunk fölé emelünk, az alkohol, hogy már ne is akarjunk soha többet más világokat hódítani magunknak, na és a drog, a vadkender füstjének felhői, melyek mögé még önmagunk kudarcai elől is képesek vagyunk elbújni.

Erről mesél hát Anger Zsolt kegyetlen, önmarcangoló őszinteséggel, igyekezve minden jelenet minden szavát és gesztusát a helyére igazítani Valtz Gábor egyszerűségében remek díszletében, mely szinte csak jelzésekkel teremt igazi, megélhető környezetet, vetített háttérrel, részben filmes eszközökkel, hisz a darab dramaturgiája is leginkább filmforgatókönyvre emlékeztet gyors, térbeli, és időbeli nagy váltásaival, vágásaival. Ennek szcenikai, technikai megvalósítását is remekül oldották meg az alkotók, akik, ahol csak lehetett finoman, de bevonták a játékba a díszítőket, díszletmunkásokat, ezzel elérve, hogy a gyakori változások sem törik meg az előadás lendületét.

A szereplők – Fekete Katalin nagyon eltalált, nem túlzó, de helyén lévő ruháiba öltöztetve – a darab szinte minden buktatóján képesek úrrá lenni. A főszereplő Mészáros Máté, Plato, a szóró srác szerepében jókora feladattal találta magát szemben, és a kezdeti bizonytalanság után, amikor is kicsit túlságosan a biztos hatást próbálta erőltetni, nagyon érzékeny és sokszínű jellemet ábrázol, mely éppen a gyors váltások miatt igen nehéz feladatot ró a fiatal színművészre. Vélhetően rengeteget tanult a színész mesterségből a próbák, és tanul az előadások alatt egyaránt, egy ilyen kiélezett, megúszhatatlan helyzetben, ahol kénytelen teljesen kitárulkozni. A lányt, Kath-et játszó Kovács Patrícia ezúttal nem tudja megmutatni azt a sugárzást, azt a vele született tehetséget, mely eddigi pályáján jellemezte. Nem tud igazán fölnőni addig a pontig, ahol az előadás lobog. Rácz János izgalmas és számára szokatlan szerepében remekel. Tenyérbe mászóan aljas és mégis valahol szerethető alakot formál meg, míg Neil szerepében Gál Kristóf igazi meglepetés. Remekül megtalálta helyét az előadásban és önmagát, a gátlásokkal küzdő, de nagyobbra vágyó szóró fiú szerepében. Bozó Andreának ebben az előadásban túl sok lehetősége nincs, hogy megmutassa tudását, de jeleneteiben korrektül formálja meg a madam alakját. Az igazán megdöbbentő hatású alakítás azonban Venczel Valentiné, aki az öreg, alkoholista, beteg Teddyt, a kivénült szóró srácot, a főszereplő Plato barátját – ha ebben a környezetben ez nem hatna anakronizmusként, atyai jó barátját – formázza. Az egri előadásban – mely magyarországi ősbemutató – ő az igazi főszereplő, az ő tragédiája az igazi dráma, az ő alakja az, mellyel itt, a kontinens ezen szegletén is bármikor, bármely koszos kocsmában összefuthatunk. Az ő szájából ömlő trágár szavak mögött sohasem érződik az angol eredeti, azok a bazdmegek nem idegenek, de nem is magyarok. Internacionális bazdmegek! Fantasztikus és magával ragadó vagy vonszoló Venczel alakítása. Nála érhető tetten leginkább az a filozófia, ami mentén ezeket az emberi tragédiákat ábrázolja Mike Packer. Amikor is az emberi nyomorúság már régen másról szól, mint egyszerűen a pénztelenségről. Máshonnan erednek azok a mélyről jövő gyökerek, melyek az emberi elesettség, gyötrelem megmásíthatatlanul burjánzó fáját táplálják. Ezt talán legtömörebben legutóbb, a londoni Bush Színházban bemutatott Egy szőnyeg, egy póni és egy majom című darabjában fogalmazza meg: “Nem a pénz a kibaszott gonoszság gyökere. Nem a pénz. Nem a kibaszott pénz!”