Az, hogy végül az előadás létrehozói megtalálják-e azt a bizonyos Ariadné-fonalat, az már az alkotói folyamat függvénye, de hogy keresni kell, az bizonyos. Más kérdés, hogy egyetlen valódi, igaz út nem létezik, ahogyan egy valamire való labirintus is számtalan megoldást kínál az ösvényein tévelygőknek. Megrajzolt térkép sincs. Sarokpontokként azonban ott állnak a lapokon a szavak, azok a szavak, melyek nem elfödik a helyes irányt, de harsogó útjelző táblákként meredeznek, persze csak azok számára, akik valóban ésszel és lélekkel akarnak eljutni Csehov létlabirintusának legmélyebben rejtett zugaiba. S teszik ezt azzal a föltett szándékkal, hogy végül úgy ismerjék a tév- és járható utak összességét, mint a tenyerüket, sőt másoknak is képesek legyenek megmutatni mindazt, amit felfedező útjukon megtanultak, mindazt, amire a megfejtés során ráleltek. Mert a csehovi Minotaurust nem elpusztítani, de megszelídíteni indultak Theseusaink, követve Ariadné önkezükkel font fonalát, hogy újabb vállalkozó kedvű királyok és királyfik majdan újabb utakon próbálkozzanak, mert ezt az utat csakis ők, csak az ő lelkük járhatta be most, ebben az országban, ebben a városban, ebben a színházban és ezzel a csapattal.

Anton Pavlovics Csehov, a drámaírás géniusza megfejtésre vár. Megfejteni pedig egy módon lehet: játszani kell! Minden egyes bemutató hozzásegít ahhoz, hogy többet és többet tudjunk meg az író zsenijéről, ami lehet, hogy elhanyagolható szempontnak tűnik, ám azt, amit az író tudott az emberekről, azt meg kell mutatni, mert csak így ismerhetünk magunkra, embertársainkra. Csak így fogadhatjuk el őket és magunkat, ha ezzel a csehovi segítséggel élni tudunk. Sokszor bizonyosan kellemetlen ez a szembesülés, de napjainkban éppoly fontos megtanulnunk kezelni környezetünket és benne önmagunkat, mint volt ez akkor, amikor az orosz író papírra vetette máig élőn lüktető sorait.

Ezek azok a gondolatok, melyek az egri, Radoslav Milenkovič szerb rendező által színpadra álmodott Három nővér előadása során megfogalmazódhatnak a játszókkal közös titokfejtés során. Nehéz, vagy áldottan boldogságos állapot Csehovot rendezni, ám a végeredmény mindig a körülményektől függ. Ezek a körülmények pedig nem a falakban, az anyagias dolgokban rejteznek, hanem az alkotást körüllengő szellemben, mely nem másból származik, mint az alkotókból. Az egri Gárdonyi Géza Színház most jutott el arra a szellemi-művészi potenciálra, hogy fölvállalhassa egy ilyen produkció létrehozását. Egerben ugyanis létezik az a művészi, lelki és érzelmi tőke, melynek vértezetében el lehet indulni a Csehov-Minotaurusz megtalálására és megszelídítésére. Milenkovič olyan csapatot gyűjtött maga köré, mely képes legyőzni akár az útvesztőkben való tévelygés csüggedését is. Tudja és látja a célt és annak elérésért áldozatot hozni is képes. Csapatról beszélünk, mert itt nincsenek fő- és mellékszereplők, nincsenek fontosak és elhanyagolhatók. Milenkovič a szereposztástól kezdve így építette fel előadását. Minden szerepre megkereste és megtalálta a legmegfelelőbb színészt, és az így kialakított csapattal együtt hozta létre a produkciót. Határozott jellemeket rajzolt, s hagyta, hogy a színész ezek közt a kijelölt határok közt valósítsa meg mindazt, amit számára az adott szerep, figura jelent. Ez a rendezői koncepció pedig működik, hisz minden egyes színész vállalta és megoldotta azt a feladatot, melyet rá ruházott a szerző, a rendező ás a sors. Arra, hogy az alapkoncepció erős és jó volt, bizonyíték az az egységesség és kerekség, mely az egész produkciót jellemzi. Milenkovič egy pillanatig sem hagyja lankadni a figyelmet. A csehovi történetmesélés folyamát nem megtörve tartja ébren a folyamatos figyelmet olyan belső feszültségek állandósult fenntartásával, mely egy-egy igazán jó könyvet jellemez, amit egyszerűen képtelen letenni az ember, mert fogva tartja valami vibrálás, melytől szabadulni szinte fizikai fájdalmat okoz. Ez a feszültség pedig szinte robbanássá sűrűsödik az utolsó, negyedik felvonásban, ahol végleg elemeli a történetet az orosz anyaföldről látványban és gondolatiságban megalkotva egy olyan bizonytalan, lebegő meg-megbillenő világot, melyet Csehov szavakban mondatokban tett meg. Mindez azonban nem ráül, vagy túlmagyaráz, hanem alátámaszt és megerősít. Az ingovány fölött egyensúlyozó, a felszínen magabiztosságot sugárzó, mégis oly bizonytalan lelkek harca a fölülemelkedésért és a fönnmaradásért, mely ritkán tetten érhető plasztikussággal jelennek meg a színpadon. Kézenfekvő, a darabból és az előadásból kristálytisztán érthető, hogy kik azok, akik ettől a lehúzó ingoványtól szabadulni képesek, kik azok, akik meg tudnak maradni a mégoly labilis pallókon száraz lábbal, kik azok, akik végül nem kerülhetik el az elsüllyedést, s ki az, aki már rég nem is akar ebből a marasztaló trutymóból kikászálódni.

Sorsok, lelkek lebegnek a színpad fölött sorsok, sorsaink. Ezen lelkeknek pedig olyan test és szellem adatott, mely igazi színházat hozott Egerbe.

Anger Zsolt Pozorovja remek ívet rajzol végig az előadáson, lélekváltozása pontosan követi a történet folyamát, annak minden rezdülését. A menyasszonyát, későbbi feleségét, Natalja Ivanovnát alakító Kovács Patrícia minden színpadi pillanata élményt adó, pedig talán őt hajszolta a rendező a legszélsőségesebb szerepformálás csapdái felé, ám a művésznő bravúrosan mozog ezek közt a Szküllák és Kharübdiszek közt, eddig meg nem tapasztalt rutinnal. A három nővér, három külön jellem, három külön egyéniség, három külön izgalom. Az Olgát formázó Nádasy Erika visszafogott eszközökkel, mégis önsanyargató kegyetlenséggel ábrázolja a sorsába beletörődni látszó, belül mégis az ellen lázadó, ám az idősebb nővér felelősségétől áthatott és megbénított tanítónőt, míg Mása, a látszólag boldog, mégis üres házasságban élő középső nővér szerepében Bozó Andrea eddig kevéssé ismert végletes fiatalasszonyt ábrázol, mely mindenképpen izgalmas meglepetését jelenti az egri Három nővérnek. Jordán Adél Irinaként talán legkevésbé tudott átlépni a csehovi előképek árnyékán, bár néhányszor már súrolta azt a határt, amit a rendezői elvárás célként elé tűzött. Ettől kicsit hullámzóvá vált a szerepformálása. Több színészi bátorság és vagányság átlendíthetné ezen a képzeletbeli vonalon. Az utóbbi időben megszokhattuk, hogy Venczel Valentin remekebbnél remekebb karakterekkel rukkol elő. Ez alkalommal Kuligin tanár, Mása férjének alakjával találtak egymásra remekül. Minden színpadi pillanata mögött érződik a szereppel való bensőséges viszony biztonsága. Széles László Versinyin alezredese még a szerepnél is izgalmasabb alakítást hozott. Versinyint egyszerű lenne egy sablonból fölépíteni, de Széles igyekszik minél mélyebbre ásni a katona távolról sem katonás lelkébe, ettől aztán szokatlanul érdekfeszítő szerepformálás tanúi lehetünk. Tuzenbach báróként Nagy András ugyan pontos alakítást nyújt, de néha kilóg az előadás egészéből, ez pedig nem a szerepéből adódó kívülállás. Kaszás Gergő Szoljonij századosa remekül megfogott szerepformálás. Pontosan tudja, mit akar és mit lehet ezen a figurán keresztül megmutatni, ez pedig maradéktalanul sikerül, mégpedig úgy, hogy évszázadot átívelő ismerősként köszönthetjük. Csebutikint, a katonaorvost Csendes László a Csehovba, a rendezőbe és a színészi tapasztalatba vetett hit magabiztosságával formálja egyszerű mégis jól működő eszközökkel. Fedotyik és Rode hadnagyok szerepében Vajda Milán és Mészáros Máté szép és emlékezetes perceket szereznek, mégpedig úgy, hogy elkerülik a sémákat és képesek külön-külön, markánsan elkülönülő jellemeket hozni. Anfisza, az öreg dada szerepében Bessenyei Zsófi szép pillanatokkal örvendezteti meg a nagyérdeműt, de az igazi kellemes meglepetés Sata Árpád öreg szolgája, Ferapont. Sata nagyon mélyről jövő indulatokat képes úgy megmutatni, hogy azok igazán felszínre sem törnek, de feszültségük ott lüktet a színpad fölött, a koponyákban.

Ez hát az a csapat, mely kart karba öltve indult el a labirintusba, hogy a csehovi lélek minden zugát megmutatva felfedezzen számunkra egy új kontinenst, az Anton Pavlovics nevűt, itt az egri színház színpadán. Négy felvonásnyi kalandos igézet kalandoroknak és nyárspolgároknak.