Stephen Schwartz és John Michael Tebelak isteni rockjátéka, a Godspell ilyen közülünk való Jézust állít elénk. Egy embert a sokadalomból, aki képes hatni a többiekre, magával ragadja környezetét, eljátssza a megváltót, talán ő maga is az. Dávid Zsuzsa, a darab rendezője a '71-es New York-i ősbemutatóhoz hasonlóan cirkuszi környezetbe helyezi szereplőit, pedig egy kevésbé karakteres helyszín még erőteljesebbé tehette volna az előadást. A nem tudni honnan odakeveredett fiatalembereket egyfajta modern és profán misztérium- játékra hívja egyikük. Ő az az elhivatott vagy kiválasztott, aki képes Jézussá lényegülni - mindhalálig. Bohócokká maszkírozva játsszák el a Bibliából ismert történeteket, Krisztus tanításait, a tékozló fiútól kezdve az irgalmas szamaritánusig. A fejére állított szituáció szabad teret enged az asszociációknak, logikai bakugrásoknak, önfeledt komédiázásnak, izgalmas helyzetgyakorlatoknak. Clownok mozognak a színpadon: megannyi Buta Auguszt. Egy csak a kivétel - a porondmester, aki előbb Keresztelő Szent János, utóbb Júdás - a Fehér Bohóc.
Schwartz zenéje a legjobb rockhagyományokon nyugszik. Kár, hogy Aldobolyi Nagy György átiratában túlteng a szintetizátor, ezzel elkeni a rock nyersességét, keménységét. Éppen azt veszti el a mű, ami a rock lényege.
Boros István m. v. koreográfus ügyesen ötvözi a táncot a pantomimmel. A darabot igazán a mozgások tartják össze, egyfajta állandóságot, kapaszkodót nyújtva képeznek kohéziót a jelenetek között. Kastner Péter díszlettervező fantáziáját sajnos nem mozgatta meg a cirkusz világa. Sem egyszerű, sem izgalmas nem lett a játéktér, csupán semmitmondó. Fekete Györgyi ruhái hűen követik a cirkuszi világot és a rendezői koncepciót.
A Godspellben azonban nem a külsőségeken, nem a környezeten van a hangsúly, hanem a játszókon, akik az előadás első percétől az utolsóig színpadon vannak, pillanatnyi megállás, vagy üresjárat nélkül. Végigénekelve, -táncolva a darabot úgy, hogy minden akkor és ott történjen, ahol a helye van. Pintér Burus Sándor m. v. nem elég magával ragadó. Nehéz elhinni, hogy a legvadabb játékba is bele tudná vinni a többieket. Becsületesen helytáll, de kevés Jézus szerepéhez. Vókó János, (Szent János, Júdás) az örök kétkedés szellemét, a realizmust testesíti meg az előadásban. Remek hangjával, igazi jellemformáló képességével kulcsfigurává válik. Látszólagos könnyedsége, lazasága mögött hatalmas erők sejlenek fel. Fekete Györgyi nagyon játszik. A kevesebb talán több lenne. Horváth Ferenc ragyogóan énekel, és nem tolakodó módon, de valahogy mindig az események sodrába kerül. Figyelni kell rá akkor is, amikor nem ő áll a reflektorfényben. Nádasy Erika talán kevesebb lehetőséget kap, de az a dal, amit elénekel borzongatóan a helyén van. Rácz János egy-egy mozdulatával, gesztusával mindent el tud mondani az éppen eljátszandó figuráról. Egyszerű, letisztult eszközökkel dolgozik és az előadás egyik húzó emberévé válik. Zám Andrea hangjára sokat építenek, az ő énektudása, hangfekvése elengedhetetlen a Godspellből. Pomlényi Péter szerepeltetése egy rockmusicalben izgalmas vállalkozás. Érdekes, ahogy egy született bonviván megtalálja a helyét az operettől ennyire elütő darabban, sőt bolondozásban sem marad el társai mögött. Ivády Erika jól énekel, de nem igazán találja helyét ezen a cirkuszi porondon. Bácsatyai Gergely, Dér Gabriella és Kakó Zsolt néhány emlékezetes momentummal járulnak hozzá az előadáshoz. Aki a Godspellben játszik, az mind meghatározó, legalább egy-egy jelenet erejéig fõszereplõvé válik. Így nincsenek mellék-, avagy kis szerepek. A szó legnemesebb értelmében csapatmunka. És van egy csapat, mert kell lenni csapatnak. Minden szereplõnek meg van a helye, a feladata, pillanatnyi üresjárat nélkül fut az előadás.

Dávid Zsuzsa rendezése tele van ötletekkel, néha kicsit még sok is belőlük. A látszólag nagyon távolról hozott asszociációk is belesimulnak végül a darab egészébe, és jó ellenpontot képeznek a nehéz bibliai szövegekkel. Nem csupán helyzetkomikumra, szóviccekre épít, de mélyen átgondolt és kidolgozott intellektuális poénok és utalások is gazdagítják az előadást. A befejezés az egészhez mérten erőtlen ugyan, mert Jézusnak - a Jézust játszó embernek - végül meg kell halnia, és ezt nem sikerült elég erõteljesen ábrázolni. Talán, ha keresztjéül szolgáló cirkuszi trapézról alázuhanna érthetőbbé és erősebbé válhatna a befejezés, még nagyobbat szólna a holt Jézus teste fölött a finálé.

A Buta Augusztokat aztán szétszórják mindenféle szelek. Talán soha semmilyen porondon sem játszanak majd együtt. Lesz - volt és van -, aki belehal a játékba. Csendben teszik tovább a dolgukat, lehet, hogy más helyen és más időben, rég nem együtt, de teszik. Tudják, egyszer mégis a mennybe mennek. De mi lesz a Fehér Bohóccal...?

Megjelent 1999. január 30-án, a Heves Megyei Nap című napilap legutolsó számában

Sike Sándor honlapján megtalálható a Heves Megyei Nap csaknem teljes archívuma!