FOTODA.HU
Hírfolyam
     
Gárdonyi.Színház
     
Agria Nyár
     
Harlekin.Bábszínház
     
______
Békéscsabai
Napsugár Bábszínház
     

Egri amatőr társulatok
.
     
.

 Kedves Látogató!

Az oldalakon található fotók, cikkek és hírek a

FOTODA.HU

szellemi termékei.

 Ha saját cikkéhez felhasználná az itt található írásokat vagy azok részleteit, esetleg honlapját színesítené a galériákban fellelt fotókkal, kérem keressen meg kapcsolat \ elérhetőségek, bizonyára együtt tudunk működni.

Köszönöm, hogy Ön is tiszteletben tartja a szerzői jogokat.

Gál Gábor   

     
KRITIKUS
KRITIKUS : Nyárra három – a Gárdonyi Géza Színháztól

Nyárra három – a Gárdonyi Géza Színháztól

Dános László  2005.08.28. 23:26

Az elmúlt években már megszokhattuk, hogy a város színháza nyárra is tartogat közönsége számára bemutatókat. Az évad nem ér véget a kőszínházi produkciókkal, az évadzáró társulati üléssel, hanem Eger különböző helyszínein folytatódik.
Így történt ez az idén is.
A színház épületében szinte még el sem ült az utolsó taps, amikor az Érsekkert lombos fái alatt már fölbukkant Róbert Gida kedvenc játékállatkái kíséretében. Görög László, mint rendező álmodta a százholdas pagonyt ide, hogy megelevenedjen Micimackó, Malacka, Füles, Nyuszi, Bagoly, Kanga, Zsebibaba és persze Tigris története. Az a történet, melyet A. A. Milne úgy írt meg, hogy az minden korosztálynak, az élet bármely szakaszában létező embernek újat, meghatározó élményt nyújthasson.


Gyakran használjuk manapság azt a kifejezést, hogy kultuszkönyv, vagy kultuszmű, nos, bármennyire is elcsépeltük már ezeket a szókapcsolatokat, a Micimackó esetében ez teljesen helyénvaló! Mert Micimackó nem csak emlék, amikor apa vagy anya esténként, könnyesre kacagott szemmel olvasott belőle elalvás előtt, hanem felnőttkorunk valóságos olvasmányélménye is. Mert mi is olvastuk, olvassuk gyerekeinknek – meg önmagunknak is –, mert mindig találunk benne valami újat, valamit, ami megnevettet, valamit, ami megríkat és valamit, amit azóta elvesztettünk, de újra és újra meg akarunk találni mostani életünkben is. Valószínűleg ennek az elvesztett ártatlanságnak, naivságnak a keresése vezette Görög Lászlót, amikor színre álmodta Medveczky Medve úr történetét azokkal a remekül megírt jellemekkel, melyekkel mindennapjainkban találkozunk az utcán, a munkahelyünkön, de önmagunkban is. Ezeket a jellemeket – jellemhibákat – pedig lehet szeretni, lehet rajtuk mosolyogni – iróniával és öniróniával egyaránt. A lombos fák alatt pedig mindezek a szépségek és szeretni valóságok felvonultak a Mészáros Máté által megformált címszereplő plüssmackó, Malacka (Kovács Patrícia), Nyuszi (Rácz János), Bagoly (Fehér István), Tigris (Gál Kristóf) Kanga (Fekete Györgyi) és persze a Kaszás Gergő alakította Füles személyében. Ebben az olvasatban különösen ez utóbbi jelenthetett valami egészen újat különösen a felnőtt nézők számára, akik ebben az alakban ismerhettek leginkább önmaguk felnőttkorkeserítette, gondokkal, háton hurcolt flusztrációkkal teljes életükre.

S ha már lelki bajainknál tartunk, lássuk, mik ezek a bizonyos, hátunkra rakott terhek, honnan eredeztethetők magunkkal vonszolt, átörökített bajaink. Igen abból a vérzivataros, máskor csak nyomasztó-gyötrő históriánkból, melyet nagyapáink, apáink és jómagunk is át- és megéltünk az elmúlt néhány emberöltő alatt. Történelem és a velünk élő jelen keveredik, forog a táncok lépésein a Kis Dobó térre kivitt Dezsavű című produkcióban, melyet egy nagyon fiatal, mégis a múltra fogékony és érzékeny rendező, Szabó Máté állított színpadra még a kőszínházban. A Dezsavű azonban új életet és értelmet kapott a meghitt kis tér házai, vendéglői által körbeölelve. Kinyílt a tér és kinyílt a szellem, mely a zenék, a táncok által végigvezetett a történelem ezen huszadik századi keserű, édes, néha halálos, máskor élhetőnek tűnő időszakán. Annyi megválaszolatlan kérdés, elhallgatott, -titkolt indulat, féligazság és hazugság, szégyen és személyes büszkeség szegélyezte ezeknek a nemzedékeknek az útját, amennyit talán sohasem sűrített a sors néhány évtizedbe. Történik mindez egyetlen szó nélkül – ahogyan az egy mozgásszínjátékhoz illik –, csak azokon a dalokon és táncokon keresztül, melyeket nagyszüleink, szüleink és magunk is hallgattunk-táncoltunk személyes kicsi vagy nagyobb teraszainkon, kerthelyiségeinkben. Táncoltak, táncoltunk, hogy felejtsünk, hogy mégis gondolkodjunk, hogy túléljünk háborút, forradalmat, rendszert és rendszerváltozást.

Vajon mikor jön el az az idő, amikor az azóta eltelt időre is így, önmarcangoló, de szeretni való bölcsességgel tudunk majd visszanézni…?
Mert visszanézni kell és lehet. Akkor is, ha ez a visszatekintés egy olyan nosztalgiára vonatkozik, amihez éppen az előbbiekben emlegetett sorssújtotta idők miatt nem lehet közünk, de igazi emlékünk sem.

A hippivilág és -mozgalom ismeretlen maradt számunkra testközelből, mégis érzünk egyfajta kielégítetlen vágyakozást iránta. Az iránt a világ iránt, mely elzártságunkban sohasem lehetett a sajátunk. A Hair, melyet Csizmadia Tibor rendezett a Líceum udvarára ilyen alkotás. Az óceán túlsó partján, a nagy kék vízen túl bizonyosan más érzéseket kelt, mert ott vannak hozzá köthető emlékek. Vannak barátok, akik soha nem tértek vissza a Távol-Kelet dzsungeléből, s vannak, akik visszatértek és azóta is tolószékben csörgetik a McDonalds-os pohárban az aprót, s vannak, akik gyönyörű, vietnami lánnyal oldalukon élik azóta is boldog, vagy már rég nem felhőtlen életüket. És vannak olyanok is, akik valóban elégették behívóikat és inkább választották a füvet meg mást a bambuszerdők helyett. Mi, itt a keleti blokkban ezalatt sorkatonai szolgálatunkat töltöttük, a szerencsétlenebbek pedig egyszer csak valahol az akkori Csehszlovákiában találták magukat egy tankba préselve, azt sem tudva miért.

Itt a gond az egri Hairrel. Mert öröm, hogy gyakorlatilag helyi erőkből sikerült színpadra állítani ezt a híres musicalt, egri színészekkel, a remek egri Kupak Tamás és a sörnyitók együttes élő zenéjével. Öröm, hogy, hogy végre megszólalhatott itt is ez a darab, még ha nem is mindig és mindenkinél szólt igazán tisztán vagy ott, ahol kellett volna, de ezt a helyi néző talán elnézi egy joviális, elnéző mosoly kíséretében. Csak az motoszkál folyamatosan az ember fejében, hogy miért itt, miért most, miért éppen ezt és főleg miért így…

Nem gondolom, hogy a Hairnek ne lenne 2005. magyar nyarán aktualitása. Nem hiszem, hogy ne szólhatna másról, mint amiről az eredeti, nagyon amerikai darab, vagy akár a film. Ma ismét mennek a katonák. Mennek Irakba, mennek Afganisztánba, mennek a délvidékre. Ma is érkeznek haza katonák koporsóban, nyomorékon, lelkileg megnyomorodva. Ma már a rombolás, a gyilkolás, a rettenet házhoz jön. Házhoz Amerikában, házhoz Európában, a Brit Szigeteken, Csecsenföldön és talán csak idő kérdése, hogy itt Magyarországon is. Ma sem lehet távol tartani magunktól mindazt, amiről a Hair szólni akart akkor, amikor született, és szólni tud most, amikor egy más közegben újra bemutatják.
Lényegesen több és más, mint amit a Csizmadia-féle megfogalmazás – és nem újrafogalmazás – megenged. Mert hiába a jó alapanyag, hiába az elfogadható produkció, ha nem mutat önmagán túl, ha nem talál utat ahhoz a közönséghez, azokhoz a lelkekhez, akiknek készült.

Ahogyan utat talált Micimackó, utat leltek a Dezsavű érzései és érzelmei, úgy maradt kívül azon a bizonyos szívburkon a Hair, mellyel látszólag talán semmi baj sincs, mégsem úgy szólt a Líceum udvarán, ahogy megszólalhatott, megszólíthatott volna.

     
Partnereink
     

Babszem Jankó
Gyermekszínház
.
     

Pódium Tánc- és Balettiskola
.
     
Kapcsolat
     
Színházi napló
     
Írások a táncról
     
egyszervolt...
     
Látogatók
Indulás: 2004-05-28
     
Belépő
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót