Hát hogyne nyafognánk, mikor agyunkat áthatolhatatlanul szövi át szorongásaink liánjainak sűrűre csomózott hálója, mely lehetetlenné teszi, hogy az ember alapvető lételemeiben otthon érezze magát. Létezünk hát két területen, a háló előtt, a felszínen, szépen felöltöztetve testünket, lelkünket, és a háló mögött megbújva, pőrén, egészen apróra összegömbölyödve, magzat-módra ringatózva, felnőtt-módra reszketve, riadt tekintetünket is elfedve kezeinkkel, nehogy véletlenül belenézzünk a háló résein esetleg átszüremlő valóság fényébe. Mert ez a valóság rémisztő, nem csak a tárgyi környezet ridegsége, befolyásolhatatlansága, de elsősorban a többiek, a többi létező, a többi ember, lélek-rettenete. Hajlamosak vagyunk ugyanis azt gondolni, hogy másokat hidegen hagynak azok a dolgok, amik minket olyannyira nyomasztanak. Pedig, ha belső nyomorúságunk összefonódó indáit meg mernénk próbálni egyszer is szétfeszíteni, vagy machetát ragadva tág rést vágni rajta, bizony meglepődnénk, hogy saját szerencsétlenségünk semmivel sem magasabb rendű, mint másoké, semmivel sem nagyobb, mint mellettünk a piszoárban éppen megkönnyebbülőé, vagy azé, akivel egy ágyban töltünk néhány órát, egy-egy egész éjszakát, egy életet. Magunktól azonban nem feszegetünk semmiféle réseket, pláne nem ragadunk éles és súlyos pengét, hogy áttörjünk, vagy legalábbis átlássunk a körénk szövődött hálón.

Aztán jön két kegyetlen és aljas ember, a Berkoff és a Görög, kezükben ott forog a macheta, és – egy estére legalább – kiszabadítanak kényelmes szorongásaink rejtekéből. Jól teszik, gondolhatnánk első felindulásunkban. Aztán rá kell jönni, hogy már annyira megszoktuk, ezt a félelmetes dolgok árnyékában meghúzódó létet, hogy nem is akaródzik előbújni a homályból. “Én maradok, úgy döntöttem, jó lesz nekem itt!” Mit tehet hát a néző? Nevetni próbál felszabadultan, mintha csak egy harmadik személy nyomorán mulatna, de ez a nevetés torz nyerítéssé, nyekegéssé, végső soron nyafogássá válik. Nehéz szívből mulatni önmagunkon, amikor pillanatról-pillanatra azt érezzük, hogy ezt már én is megéltem, ezt nap-nap után élem, ez tulajdonképpen az én életem!

De honnan ismer engem ez az aljas Berkoff és honnan ez a másik aljas, ez a Görög?

Ismernek, mert volt bátorságuk megismerni önmagukat, s bár elmondják, megmutatják, amit mi nem merünk, de szorongásaik hálója azért őket sem engedi. Sorsuk, hogy legalább másoknak fölvillantsanak valamit az igazság vakító fényéből, miközben ők is ott léteznek szorongásaik liánhálója mögött egy olyan tudással megverve, mely még nehezebbé teszi az árnylét elviselhetőségét.

A remekül megírt darabot a rendező Görög László annyira kiismerte, hogy számára nem jelenthetett már megoldhatatlan feladatot, hogy egyértelműen elválassza a dialógusokat, a darab nagy részét kitevő belső monológoktól. Ettől érdekes, izgalmas és megrázó az előadás, mert oly nyíltan állítja egymás mellé a külső világot és az elhangzó szavakkal teljesen ellentétes belső gondolatokat, hogy óhatatlanul ismer ki-ki magára, saját létének pillanataira, amikor egészen mást tesz és mond, mint amit éppen gondol.

A rendező nem csak szellemében próbál hozzánőni Berkoffhoz, de látványvilágban is egészen újszerűt fogalmaz meg. Nem is színházba, inkább valami moziba, egy mozi kamaratermébe ülteti a nézőt, ahol a nagyfilm előtt – ahogy az kell – reklámok, filmelőzetesek futnak, s a játék is főcímmel kezdődik, s a vetítővászon gyakorlatilag az egész előadás alatt megmarad, hisz annak térbeli, előre-hátramozgatása az egyetlen, mely díszletül szolgál a játszóknak. Egy keskeny, mégis biztos mezsgyén jár Görög, a film és a színház közti határvonalon. Rendezésében is filmszerűen vágja és illeszti össze a jeleneteket. A pompás alapötlet megvalósításában remek partnerre talált Nemes Takách Kata személyében, aki a díszletet és a ruhákat is jegyzi. És nincs színház és film sem színészek nélkül, hisz ők jelenítik meg mindazt, amit a rendező elképzelt, és természetesen ők állnak az előadás végén lepergő stáblista élén is. Bizonyosan van egyfajta sorrend, melyet föl lehet és kell állítani, ez esetben mégsem könnyű ezt megtenni. Ahány játszó, annyi sors, annyi tragédia, annyi nyafogás és annyi őszinteség. Ebben a darabban és előadásban nem lehet elbújni. A színész kénytelen megmutatkozni pőrén, védtelenül. Ha nem így tesz, semmit sem ért az addigi rengeteg munka, semmit sem érnek a mégoly jól megírt, megrendezett mondatok, jelenetek. Teljes emberi, színészi mivoltukat föl kell vállalniuk a szereplőknek.

Meszléry Juditot nagyon régen, a színházi hőskorban láthattuk utoljára Egerben, mostani visszatérése azonban elhomályosít minden emléket. Helyenként elnagyoltan karikírozó öregasszony-formálása mögött nagyon mély, megindító érzelmek látszanak. Pálfi Zoltántól ennyire át- és megélt alakítást, utoljára talán a Száll a kakukk indiánjaként láthattunk. Sikerült megismernie és megismertetnie George-nak, a nagykereskedőnek figuráját, annak magabiztosság mögé rejtett kisebbrendűségi érzésével, impotenciájával, “csakazértis-görcsével” együtt. Nádasy Erika Donnája remek alakítás. A darabot olvasva azt hinné az ember, hogy már megfogott, megcsinált szerepekből építkezve is létre tudja hozni a figurát, de Nádasy nem az a fajta színésznő, aki a könnyebb utat választja. Új és egészen más szempontok alapján építkezik, roppant mélyen éli meg az asszony tragédiáját. Venczel Valentinnak nem ez az első ilyen szerepe, melyben meleg figurát alakít, teszi ezt azonban finom eszközökkel, mégis markánsan, mely egy ilyen kényes helyzetben különösen nehéz. Nem bántva sem hetero-, sem homo-, sem biszexuális érzelmeket, egyszerűen megmutatva egy élethelyzetet, egy férfit, aki végül is vállalja saját szexualitását, még ha az élet más területein ő sem szabadulhat szorongásai hálójából. Safranek Károly már eddig is bizonyította, hogy fantasztikus komikusi vénával áldatott meg, bár gyakran láthattuk ugyanazt a Safraneket különböző produkciókban. A Nyafogókban azonban képes szakítani a jól bevált sablonokkal, sőt olyan megújulást produkál, ami ritkán érhető tetten. Valóban viszi az előadást, minden nyafogásának okát adja, benne láthatjuk önmagunkat, saját szerencsétlenségünket, kilátásainkat és kilátástalanságainkat.

Aztán lassan lepereg a film, a vége főcím alatt a Guns'n Roses lenyomja a Szimpátia az ördöggelt, míg a homályos tekintetek előtt lefut az összes név, akinek a produkció létrehozásához bármi köze volt. A néző agyában pedig összemosódnak a sorok és a nevek. Ahogy a moziban, itt is végig kell várni az utolsó köszönő szavakat is, sőt, jó lenne még maradni, mert hazamenni nem akaródzik. Jó lenne nem visszahúzni magunk köré azt a sűrű liánhálót, többet sohasem lehunyni szemünket az igazságsugárok előtt, mindörökre elkerülni azt a rideg, de árnyas-sötét teret, melyben éljük életünket. Tudjuk azonban, hogy otthon le kell feküdni az ágyba, egy nővel, egy férfival, vagy egyedül, teljesen mindegy, mert aki bizton ott lesz a takaró alatt, és jeges lábát odanyomja a miénkhez, az állandó társunk, aki sohasem hagy el bennünket, és mindenek előtt és mindenek fölött számíthatunk rá. Ez a velünk együtt élő társ pedig nem más, mint az a SZORONGÁS nevű.