| KULISSZA : Amikor a lehetetlen is lehetséges
Az évad műszaki dolgozója: Engler Imre |
Amikor a lehetetlen is lehetséges
Az évad műszaki dolgozója: Engler Imre
Egres Béla 2005.06.27. 23:35
 Az évadzáró társulati ülésen a színház dolgozóinak szavazatai alapján Engler Imre, a kelléktár vezetője vehette át az évad műszaki dolgozójának járó kitüntetést.
– Miután átvette a díjat, azt mondta, hogy igen, megérdemeltem…
– Sokat dolgoztam. Tudom, hogy ebben a házban sokan dolgoznak sokat rajtam kívül is, de úgy gondoltam, benne vagyok abban a néhányban, aki megkaphatja. Hát, bejött…
– Miért jött be, azonfelül, hogy sokat dolgozott?
– Igyekszem mindenkivel jó kapcsolatot ápolni. Emberként hozzáállni mindenkihez. És talán azért, mert színházi ember vagyok.
– Mit jelent színházi embernek lenni, és lehet-e ezt a munkát másként csinálni, mint emberként?
– Együtt kell élni a produkcióval. Elsősorban a próbafolyamat alatt, de azután is, és miközben már a következőn meg a következőn dolgozik az ember, akkor is rá kell nézni az előadásra. A kapcsolatokban pedig biztosan lehet másképp is működni, de az már nem olyan, az akkor kínszenvedés azoknak, akikkel együtt dolgozik az ember. Kínszenvedés a rendezőnek, a díszlettervezőnek meg mindenkinek, aki benne van a produkció létrehozásában. Nem szabad úgy hozzálátni, hogy na, ezt aztán nem lehet megcsinálni! Persze, van amikor magamban elsőre én is azt mondom, hogy ezt nem lehet, aztán néhány nap alatt végiggondolom, hogy hogyan lehet mégis megvalósítani a rendező elképzelését, kitalálok két-három variációt, és végül a lehetetlen is megszületik a nézők szeme előtt. A legnagyobb akadály természetesen a pénz, mert a legelképesztőbb ötleteket is kevés pénzből kell megvalósítani.
– Azért biztosan van olyan, ami tényleg megcsinálhatatlan…
– Idén két ilyen dolog is volt. Az egyik a mostani Micimackó, ahol olyan héliumos lufit akartak, ami majd fölemeli Mészáros Mátét, aki a címszerepet játszotta. Egy kisbabát sem képes egy bármekkora ilyen luftballon fölemelni, nem még egy felnőtt embert! A másik miatt még mindig mérges vagyok magamra, mert az Éjjeli menedékhelyben a Csikorgó lábának a valós csikorgását nem tudtuk megoldani, pedig kínlódtunk vele, több variációt kitaláltunk, mégsem működött… Az egyértelmű kudarc volt. Ezeken kívül azonban a kollégáimmal együtt tényleg megoldottuk a lehetetlent is!
– Mi az a frappáns technikai megoldás az elmúlt években, amire büszkén emlékszik?
– Talán az a homokfolyás a Száz év magányban, ahol harminc percen át hull alá a homok a magasból nagyon vékony csíkban. Végül is csak egy golyóscsap kellett hozzá, meg némi cső. Sőt amikor Budapesten játszottuk, és nem volt lehetőség erre a megoldásra, akkor egyszerűen a közlekedőedény elvén oldottuk meg ezt a feladatot. De ugyanebben az előadásban volt az a zenélő, táncosnős, világító ládika, mellyel elmolyoltam egy hetet, de összejött, és üzemelt is. Ezekre büszke vagyok! Jó az eredményt látni a színpadon, különösen, ha a közönség vevő a dologra. Annál jobb nincs is!
– Ön nemcsak hátulról szokta nézni az előadásokat, hanem elölről is. Ebben az évadban melyik előadások tetszettek Önnek? – A nagyszínpadi produkciók közül szerettem az Éjjeli menedékhelyet, ami nagyon megfogott, és végre láthattam benne Szegvári Menyhértet mint színészt…! Nem csalódtam! Kicsit harsány volt ugyan a Tudós nők, de remek alakításokat láttam benne. Ugyanezért tetszett a stúdióban a Halleluja. Itt maga a darab nem, de amit a színészek játszottak és műveltek, az megragadott. Nagyon erős, karakteres és jó előadás volt ezeken felül az Oidipusz! Ebben az évadban ennyi, ami igazán tetszett, és ez, azt hiszem, jó arány…
| |
