Nincs olyan példa azonban előttem, ami azt bizonyítaná, hogy egy ilyen elismerés után jobban számítanának az emberre, hogy a karrierjében többletet adna. Csak azt mondhatom, amit tavaly, amikor a rendezői díjat nyertem el, hogy nagy boldogság és inspiráció ez arra, hogy ha lesz alkalmam dolgozni a jövőben, azt változatlan lendülettel tegyem. Különösen azért öröm, mert ritka az ilyen „objektív” megmérettetés, amikor kifejezetten a színházlátogatók, az olvasók szavazási kedve, hajlandósága és ízlése dönt. Mindenki arra vágyik, hogy megsimogassák a buksiját, próbálunk arra gondolni, hogy nem oktalan, nem eredménytelen, nem céltalan a színészi pályát csinálni. A nehéz körülmények, a hajsza, a mókuskerék-jelleg, amik mellett ritkán van igazán komoly visszajelzés, néha nehezíti a munkánkat. Mert az, hogy az embert megdicséri a mamája, dicsérik a barátai vagy szidják az ellenségei, az természetes és helyén kell kezelni. Ám ha olyanok mondanak véleményt, akik csak az alapján ítélnek, amit a színpadon láttak, az nagyon nagy öröm.
Természetesen meg is lepődtem, mert egy-egy ilyen stúdiószínházi produkció – mind előadás-, mind nézőszámban – eltörpül a nagyszínházi előadások mellett. Hogy ennek ellenére miért a „kisebb” előadások kapnak több voksot? Talán azért, mert a stúdióba kifejezetten azok jönnek el, akiket igazán érdekel, ami létrejött. Ott nincs bérlet. Ezek azok a nézők, akik veszik a fáradtságot, és tollat is ragadnak, mert fontos számukra, hogy valamilyen formában elmondhassák a véleményüket a látottakról. Valószínűleg azért, mert a kapott élmény maradandóbban hatott rájuk, mint egy vicc poénja.
A hitem sokkal nagyobb volt az Oidipuszban, mint az Etherionban. Ez utóbbiban tudtam, hogy kötelességem teljes hittel játszani, de kívülről nézve a darabot, nem tudtam megfejteni, mi az, ami igazán hat, merthogy hatott a nézőkre, az bizonyos. Ez a hatás talán abban lelhető meg, hogy rengeteg lelki asszociációt indít meg az ember fejében, melyek lehet, hogy nem is ott és akkor az előadáson fogalmazódnak meg, hanem esetleg napok múlva. Nagyon sok munkát el kell végezni ahhoz, hogy egy kicsi rész eljusson a közönséghez mindabból, amit elképzelünk. Jó példa erre az Etherion – mellyel Szabó Máté elnyerte ugyanezen szavazáson a rendezői díjat –, mert ebben benne volt a nagy bukás lehetősége is. A közönségnek azonban volt türelme kivárni, hogy összeálljon egy különös, megfoghatatlan, furcsa estéről egy furcsa kép.
Az egri színház – mint valamennyi vidéki teátrum –, nem „specializálódhat”. Nem lehet csak „művész” vagy csak „zenés”. A várost és a környéken lakókat kell kiszolgálnia gyerektől a nyugdíjasig. Gondolattal, értékkel, humorral, bánattal, reménynyel, vidámsággal és még számtalan mindennel – teszi hozzá végezetül Görög László.