A bemutató után még sokat változnak, fejlődnek az előadások. Ezért van, aki többször is szívesen megnéz egy-egy darabot. Ilyen Szüle Rita is, aki kíváncsian nézi, hogyan kel önálló életre a színpadon kimondott szó.

– A My fair lady volt az első színházi élményem gyerekkoromban az operettben, Lehoczky Zsuzsával – meséli. – Attól kezdve a színház elválaszthatatlan az életemtől, és ez így is marad már. Általában többször nézek meg egy-egy darabot (az Ébredést, a Galambokat a stúdióban például tizenkétszer láttam, de még ma is megnézném). Sokan talán ezt őrültségnek tartják, de számomra minden ilyen este hatalmas élmény, katarzis, még akkor is, ha nem mindig lehet önfeledten kacagni, szórakozni. Az Évad az évadban minden előadására elmentem az idén is, bár nem volt túl szerencsés a ballagás hetére sűríteni azokat. Amikor beülök a nézőtérre, különleges izgalmat és feszültséget érzek, és amikor felgördül a függöny...! A színházi év vége felé már kíváncsian várom a következő repertoárját. Az ideit például tömören úgy is jellemezhetném: klaszszikusok a rendezők kísérletező kezében. Az új utakat kereső művészek elképzelései azonban nem mindig találkoztak a közönség elvárásaival. Ezt többször is szomorúan tapasztaltam, az üres széksorokat látva. Mégis azt kell mondanom, akik távol maradtak, elestek egy olyan élménytől, amit a művészek játéka nyújtott, vagy az egyes darabok újfajta üzenete, hitvallása. S talán itt érzem igazolva azt a véleményemet, hogy egy-egy darabot nem árt többször is megnézni, mert változhat a benyomásunk, a véleményünk. Sokan persze kifejezetten a szórakozás miatt jönnek színházba, ami érthető és természetes, több vidámságot, táncot és zenét szeretnének látni, hallani. Az ő igényeiket is szerintem az utolsó bemutató, a Dezsavű maximálisan kielégítette, köszönhető ez a nagyszerű színészi csapatmunkának.

Remélem, a következő évben sem mondok le jó szokásomról, gyakran ott ülök majd a nézőtéren. Az új műsortervet figyelve, erre minden esélyem meg is lesz. Nemrégen azt mondta az egyik színházi barátom: te már hazajársz hozzánk. Még sokáig szeretném én is ezt érezni.

Dr. Kárász Imre és családja a ''80-as évektől bérlője a színháznak.

– Elsősorban azért megyek színházba, hogy kikapcsoljon a mindennapok rohanásából – tudatja érdeklődésünkre. – Ez nem jelent feltétlenül könnyed előadásokat, hiszen akár egy dráma – mint Sarkadi Elveszett paradicsoma – is adhat olyan élményt, amitől felfrissülve jövök ki a színházból. Amit az utóbbi években nagyon jónak tartok, az a változatosság: mind a műfajokat, mind a rendezőket tekintve. Örülök, hogy színészek is kipróbálhatják magukat rendezőként. Az idei előadások közül legjobban az Éjjeli menedékhely tetszett. Bár megosztotta a közönséget és a mondanivalója alapvetően lehangoló, de kitűnőek voltak az egyéni alakítások és a rendezői koncepció! Ma is magam előtt látom a díszletet és egyes jeleneteket. Mély benyomást tett rám. Az idei évadra a sokféleség és a kísérletezés volt jellemző. Egy helyi társulatnak mindig nehéz mindenkinek eleget tennie, de azt hiszem, jó lesz a következő év repertoárja is.