Gorkij Éjjeli menedékhelye bemutatójának terve már első hallásra is megdöbbentő volt. Miért most és miért itt kell ezt a darabot elővenni, tehette föl ki-ki magának a kérdést. Aztán jött Máté Gábor, aki Egerben megrendezte a történetet és ezzel frappáns választ adott a kétkedőknek. Mert ez a száz éves darab ma éppen olyan aktuális, mint volt születésekor. Az, hogy közben elmúlt a huszadik század, mit sem számít, mi sem történt egy évszázad alatt. Minden és mindenki maradt az, ami volt. Gyarló és elesett, játszó és túlélő, játszott és belepusztuló. Ugyanaz a menedék, ugyanaz a hely, ugyanazok a mondatok, ugyanazok a hazugságok. Ennek a fölfedezése és fölmutatása roppant messzire vivő gondolatokat indít meg a fejekben, bántóan kemény kérdéseket fogalmaz meg utóbbi száz esztendőnkről, mely nem volt eseménytelennek vagy unalmasnak mondható. Telve háborúkkal, pusztulásokkal újjáéledéssel és újabb megnyomorodással. Mindez azért, hogy – még ha más szavakkal is – most ismét ugyanarról szóljanak Gorkij mondatai.

Kegyetlen dolog ám színházat, igazi színházat csinálni. Mert őszintén az emberek arcába vágni az igazságot sohasem volt hálás feladat. Általában ugyanis le szoktuk szegni fejünket, le szoktuk sütni szemünket s inkább nézzük a föl-fölverődő port cipőnk orra körül, mintsem hogy szembesüljünk a minket körülvevő valósággal. Máté Gábor nem enged sem cipőorr, sem köldöknézést. A nyomor mélysötét vakításába fordítja tekinteteinket. Teszi ezt helyenként brutálisan, keresetlen, vagy inkább keresetten durva szavakkal. A színpadi csúf beszéd öncélúan nem ér semmit, de ha oka van, úgy nem lehet bántó. Ahogy a darabban is elhangzik Luka szájából: „Nem a szó a lényeg, hanem, hogy miért mondják a szót!”

S ha már Lukát idéztük az előadás kapcsán, hát szólni kell a szereplőkről, a szereplőválasztásról is. Mert az, hogy Szegvári Menyhérttel, egy rendezővel játszatja Máté Lukát, az szereposztási bravúr! És Szegvári be is bizonyítja, hogy színésznek sem utolsó, mégis kitűnik, elválik a többi játszótól. Színpadi jelenlétében ott van az a különállás, mely ezt a figurát jellemzi Gorkij művében. Mellette azonban a többiek sem maradnak adósak jó alakításokkal. Kaszás Gergő kicsit túlkarikírozott Szatyinja vagy Anger Zsolt karakteres Bubnovja emlékezetes. Bozó Andrea ebben az előadásban is bizonyítja, hogy különös érzéke van az elesett embereket megmutató szerepek eljátszására. Képes úgy játszani, hogy bár egy hajszálvékony vonal választja el attól, hogy a sorstragédia bohózatba forduljon, mégis megmarad a darab szabta határok közt. Külön érdekesség, hogy Máté Gábor ismét dolgozhatott az egri színpadon volt tanítványaival és úgy tűnik elégedett lehet azzal, amit a színművészetin és azóta itt Egerben tanultak. Vajda Milán ismét remeket alakít, Kovács Patrícia pedig olyan igazi orosz asszony, amilyet ritkán látni. Gál Kristófnak talán eddigi legjobb egri alakítását láthattuk, Jordán Adél és Mészáros Máté pedig ismét teljes sorsokat volt képes megjeleníteni. A volt osztálytársakon túl is olyan karakterek vonulnak föl a színpadon, melyekre oda kell figyelni. Venczel Valentin és Pálfi Zoltán olyan szerepekben lépnek színre, melyek valahol a menedékhely és az azon túli valóság közt helyezkednek el. Ezt a kint is vagyok, bent is vagyok szituációt mindketten remekül mutatják meg, emlékezetes pillanatokat szerezve. Sata Árpád különleges élményt nyújt, csakúgy, mint Rácz János. Mindketten olyan játékokkal örvendeztetnek meg, melyekhez nem volt alkalmunk hozzászokni. Hüse Csaba nem igazán leli meg helyét a menedékhelyen, Kalmár Zsuzsának pedig kevés lehetőség adatik a haldokló Anna szerepében. Markáns és biztos szerepformálás Mihályfi Balázsé. Nádasy Erika Kvasnyaként ez alkalommal nem tud kellő súllyal jelen lenni a színpadon.

Felejthetetlen, szerves része az előadásnak a zene, az a különleges, kántáló, ismeretlen zene, mely végigkíséri a történetet, hogy végül egy keserű, kilátástalan fináléban teljesedjen ki, mintegy ellenpontot adva az egész színházi estének.

Horgas Péter monumentális díszletének súlya csakúgy rányomja bélyegét az előadásra mint a játék és a rendező markáns akarata. Ez a súlyt pedig cipelni kell. Cipelnie kell a színészeknek és cipelnie kell a nézőknek is. Mert a menedékhelyeken tengődők életének nehézsége mindannyiunk vállára nehezedik, akaratunktól függetlenül cipeljük is mindennapjainkban. Akkor is, ha ezt még magunknak sem ismerjük be.