| KRITIKUS : Nem félünk a farkastól Edward Albee a Gárdonyi Színházban |
Nem félünk a farkastól Edward Albee a Gárdonyi Színházban
DL 2005.05.05. 01:02
Mert vannak titkaink.
Titkok, rejtegetni valók, melyek felgyűltek életünk során. Egymásra rakódtak, elrejtve a valóságot, elfedve egymást, burkot fonva valós önmagunk köré. Ezt a héjt lehántani pedig szinte lehetetlen, de legalább is bajos. Ha pedig valaki mégis veszi a bátorságot, hogy lefejtse és megsérti azt, számolnia kell a következményekkel, mert a kívül álló számára, de a bebábozódott számára is megdöbbentő, elrettentő titkok bukkanhatnak a felszínre.
De van más veszély is, hisz mint hagymapucoláskor egymás után hántjuk le a régeket, először a megbarnult, megkérgesedett száraz héjat, majd egymás után jöhetnek a továbbiak, mígnem – ha nem vigyázunk – semmi sem marad a kezünkben, csak a szag, a hagymalé bőrünkbe ivódott, lemoshatatlan, árulkodó, mással össze nem téveszthető szaga. A semmi szaga.
Még izgalmasabb, még több meglepetést tartogató az, ha ez a kis és nagy titkokból szőtt burok egy kapcsolat, egy párkapcsolat, főleg ha egy évek, évtizedek óta tartó házasság köré fonódik. Mert itt aztán bőséges tárháza nyílik a titkolózásnak, a hallgatólagos, vagy csak egyszer kimondott megállapodásoknak, kis piszkos szerződéseknek, melyekkel együtt élni lehet, de azok Damoklész-kardja ott függ az egyén és ott a kapcsolat fölött is. Ez pedig meghatározza, más irányba tereli a kapcsolatban részt vevők egyéni és közös életét egyaránt. Visszatérés pedig nincs. Nem lehet, mert a magunk által meghatározott kerülőutak rendszere végül olyan bonyolult hálózatot teremt, melyben eligazodni lehetetlen, abból kijutni pedig bajos vagy kétséges. Blaskó Balázs rendezőként ilyen réteghántásra és titokfejtésre vállalkozott, amikor Edward Albee színművét, a Nem félünk a farkastól címűt állította színpadra az egri stúdiószínpadon, ami immár az utóbbi időben az útkereső, újat akaró és próbáló színházcsinálás otthonává, műhelyévé vált.
Blaskó nem akar újat, nem akar szokatlant, csak meg akarja csinálni a darabot, mely a szerző talán legjobban, legátgondoltabban megírt műve. Telve fontos mondatokkal, fontos gondolatokkal, önmagunk életére rácsodálkoztató szituációkkal, melyeket kibontani csak nagyon őszintén, sallangoktól mentesen lehet. Különösen igaz ez a stúdiószínház intim környezetében, ahol hatványozottan és bántóan türemkedik elő a darab szövetéből minden nem odaillő gesztus vagy hangsúly. Ez pedig a játszók felelőssége és természetesen a rendezőé, aki sem magának, sem színészeinek nem engedheti meg, hogy megússzanak egyetlen mondatot vagy egyetlen gondolatot. Ezért aztán alapvetően fontos – főleg egy ilyen, négyszereplős darab esetében – a szereposztás. Első ránézésre a középkorú házaspár – Kelemen Csaba és Saárossy Kinga, valamint a fiatalok – Nagy András és Nagy Adrienn választása jónak tűnik, de játék közben fény derül arra, hogy több sebből vérzik a produkció. Kelemen Csaba George szerepében nem mindig találja a helyét, kicsit kívülről, mintegy szemlélőként lát rá az eseményekre, nem engedi meg magának, hogy részesévé, részévé váljon, de egy-egy szép és őszinte pillanatot kapunk tőle. Nagyobb a baj Saárossy Kinga esetében, aki Martha bőrében láthatóan rosszul érzi magát. Egy pillanatra sem találkozik a szereppel, de a partnerekkel sem igen. Az egész előadásból kilóg, túl harsány, túlságosan akar, csak az nem derül ki, hogy valójában mit is. Talán azt, hogy végre túl legyen az egészen. A szereposztás legnagyobb kérdése Nick alakja, melyet Nagy Andrásra osztott a rendező. Nem ez az a szerep, ami „pofán vágná” Nagy Andrást, mégis a színész – láthatóan komoly harcok árán – pontosan építi föl az alakot. A Honey-t alakító Nagy Adrienn sokkal nehezebb helyzetben van. Őt a rendező – a könnyebb utat választva – belekényszeríti a debilis fiatal nő szerepébe, amiből kitörni lehetetlen. Ezt az egyfajta színt meg lehet csinálni, de az alak megfestéséhez szükséges többi szín a festékes tubusban marad. Így aztán ezzel a szereplővel sokat nem kell, nem is lehet foglalkozni a továbbiakban. Ezt is megúsztuk - mondhatnánk - ,mert végül is a remek darab itt van, a fontos mondatok, még ha gyakran hamisan is, de elhangzanak, azok a bizonyos rétegek hellyel-közzel lehántódnak, a kép összeáll.
| |