A rendező fontosnak tartja, hogy nem állításokat akar az előadásban megfogalmazni, hanem kérdéseket tesz föl. A maga módján próbálja felismerni azokat a történéseket, érzéseket, melyeket önmaga át nem élhetett. Feltett kérdéseire pedig a létrejövő helyzetek, a zenék és a táncok adnak – nem konkrét mondatokban megfogalmazható – válaszokat, hanem valamiféle érzéseket. Valahogy úgy, mint ahogy aki sohasem látott még tengert, és végre megpillantja azt. Nem tudja megfogalmazni magának sem, amit lát, de érzi azt, mert végre legalább benne van. Ez esetben igazán “benne lenni” nem lehet, mert a múltba visszamenni nem lehet, de legalább vannak eszközök, melyek sokkal lényegesebbek a puszta tényeknél, egy történelemóránál. Az érzelmeken, a táncokon, az emberi kapcsolatokon keresztül – ha nem is mondatokban megfogalmazható, de – bizonyos értelemben válaszokat lehet kapni a múltunk tengeréből fölmerülő kérdésekre. A munkafolyamat során nem is annyira a válaszainak a mennyisége gyarapodott, hanem az érdeklődése fokozódott, ahogyan egyre mélyebbre merültek alkotótársaival a darabba.
A közönség várható reakcióiról szólva Szabó Máté hozzáteszi az eddig elmondottakhoz, hogy az lenne a jó, ha a nézők szórakoznának az előadás során. Ha konkrét válaszokat nem is kapnának a saját múltunkból előbukkanó kérdéseinkre, de elkezdenének ismét érdeklődni az elmúlt idők iránt, akkor talán az előadás segítségével meglelhetik saját kérdéseik válaszait.
A rendező vívódó véleménye szerint az előadást megérteni, megérezni annak lesz könnyebb, aki megélte azokat az időket, amelyről szól. Éppen ezért óvakodik attól, hogy ő fogalmazzon meg válaszokat. Mert a helyzet, a kor groteszkségét a legnehezebb, vagy éppen lehetetlen átadni annak, aki nem élte meg azokat az időket, azoknak igazi lényegét, furcsa ellentmondásait. Legyen szó bármely korszakról. Szerencsés esetben egy-egy jól megfogott szituációban éreztethető, de a lényegét csak az érezheti át igazán, aki átélte.
A színészekkel való közös munkáról úgy tartja, hogy figyelnie kell arra, hogy a játszók, akik rengeteg emlékkel, élménnyel rendelkeznek, ne azt játsszák el, amit megéltek, hanem azt, amit az előttük volt generáció élt meg, mert ezt kell továbbadniuk a mostani fiataloknak. Szabó Máté véleménye szerint ennek a színpadi megvalósítása nem olyan nagyon nehéz, inkább fura jelenség. Egy mosollyal megérti az ember, de az, hogy e mögött a mosoly mögött milyen valós érzések szunnyadnak, azt nem lehet tudni a külső szemlélőnek.

A rendező technikailag tartja lényegesen nehezebbnek a produkciót. Azt szokták mondani, hogy a sok szöveget megtanulni nehezebb, de ez nem így van. Szavakkal ugyanis könnyebb és konkrétabb kifejeznie magát az embernek, mint a verbalitás nélkül. Úgy véli, hogy ezt a munkát éppen ezért nem lehet egyszemélyes rendezői munkaként értékelni, hiszen egyrészt ott vannak a játszótársak, a színészek, akik nélkül nem jöhet létre az előadás, másrészt a csapatnak vannak további nélkülözhetetlen tagjai, így Gyöngyösi Tamás koreográfus, a dramaturg Ari Nagy Barbara, a társastáncokat betanító Cortes Sebastian, vagy Melis László, aki a zenei szerkesztésben segít. Természetesen meg kell említeni É. Kiss Piroskát, aki a teret teremtette az előadáshoz, és Kovalcsik Anikót, aki a jelmezek létrehozásánál szinte lehetetlen feladatot oldott meg.