| KRITIKUS : Szellem és (al)test Moliére Tudós női Egerben |
Szellem és (al)test Moliére Tudós női Egerben
Dános László 2005.01.28. 15:09
Rizsporos paróka és átláthatatlan rendetlenség. Halcsontos fűzők és pottyantós budi. Csipkés harisnyák és bozontosan hivalkodó, fel-feltárulkozó altest. Szellemi magasságok és nagyon is kézzel fogható bujaság. Kettős világ, kettős tükörből szemlélve, vagy duplán torzító lencséken át megmutatva. Ez az egri Tudós nők Radoslav Milenkovič által színpadra álmodott világa. Ez a világ pedig nem más, mint az őszinteség, a nem álságos elkendőzés világa, hanem a mindennapoké. Az idő síkján ezek a mindennapok lehetnek akár a tizenhetedik akár a huszonegyedik század mindennapjai. Az emberi fejlődéstörténetben ugyanis a közben eltelt cirka három és fél évszázad semminek tűnik. Éppen olyanok vagyunk, éppen olyan emberekkel találkozunk minden nap, amilyeneket Jean-Baptiste Poquelin valaha megírt. Éppen olyan gyarló, nevetséges, maró gúny tárgyát képezők vagyunk mindannyian, mint hajdan volt korok rég elfeledett, mindenféle francia vagy más országbeli temetőkertekben, síremlékkel jelölt, vagy jelöletlen helyen porladó embertársaink. Kifelé magunkat bátran mutogató, belsőnk rejtett titkait bőszen takargató esendő lelkek, akik éppen ilyetén voltuk miatt megmosolyoghatók, pellengérre állíthatók, mégis nagyon, nagyon szerethetők.
Mol ière, bár hálás és kifogyhatatlan témát talált az őt körülvevők jellemében, viselkedésében és nem is hagyta szó nélkül hibáikat, mégis – a maga furcsa módján – talán szerette őket, ahogyan szeretni szoktuk önmagunkat is önhibáinkkal, balgaságainkkal együtt. Természetesen van meg bennünk mindaz a kettősség, amit Milenkovič az egri színpadra álmodott. A szellemi látszatmagaslatok, a külcsín fontossága és az azt körülölelő mocsok. A rendező – lehet, hogy kicsit didaktikusan, de nagyon markánsan – valósítja meg a színpadképben és az egész játékban ezt a dupla fenekű kettősséget. A környezetről és minden figuráról süt a kifelé való csillogás melletti belső sötétség és alantasság. Mégis képes arra, hogy ebben a tudatosan általánosítani akaró környezetben minden szereplő egyéni sorsa markáns nyomot hagyjon a topánkás lábaiknál fölgyűlt eltakaríthatatlan mocsokban.
Kegyetlen, kristálytiszta őszinteséggel megrajzolt világ és megalkotott figurák, amiket Molière papírra vetett. A szerző verses sorai mögül markáns precizitással kell mindazt a gondolatot előhámozni, ami a szavak mögött rejtezik. Ezért nehéz rendezni és játszani egyaránt. Ám ha ehhez az alapanyaghoz nyúl valaki csak hasonló állhatatossággal, igazságérzettel és kérlelhetetlenséggel teheti csak. Ha nem így történik, akkor születnek olyan, számtalanszor látott előadások, melyek ugyan szövegükben talán követik a francia szerzőt, de gondolatiságát meg sem érinthetik. Milenkovič lehet, hogy didaktikusan és helyenként szájbarágós egyszerűséggel, máshol pofánvágós durvasággal mutatja föl ezt a világot, de ma ezt ennél pontosabban kevesen lennének képesek megtenni. Lehet egészen nyugodtan fintorogni, orrokat felhúzni, szemeket kerekíteni vagy lesütni, attól még olyan képet mutat, amilyet, ha kicsit is jobban körülnézünk környezetünkben, lépten nyomon megtalálunk keresés nélkül is. Mert a ma, a huszonegyedik század Molière-je ilyen.
Nem lehet örökre paróka alá rejteni kopasz, ám bűneinktől szeplős koponyánkat, ahogyan nem, vagy csak időlegesen takarhatjuk csillogó selymekkel vágytól perzselt, felhevült testünket. Ahogyan átélve és átérezve, ami a rendezői szándék volt, a színészek sem rejtették véka alá tehetségüket, mindazt, amit erről a csodálatos szakmáról tudnak. A játszók egytől egyig képesek föloldódni szerepeikben, átlényegülni azzá, amilyennek Molière megírta és Milenkovič megálmodta őket. Anger Zsolt Chrysale-ja mélyről táplálkozó szerepformálás, a feleségét, Philamante-t alakító Dimanopulu Afrodité az egyéniségétől annyira idegen szerepben is remekel. Kovács Patrícia és Kalmár Zsuzsa a két lány szerepében elegánsan választja el a különbözőségeket és tartja egyben azokat a jellemvonásokat, melyek összekötik őket. Venczel Valentin, mint Ariste ismét bizonyítja, mennyire markánsan tud jellemet, alakot formálni. Kimagaslót nyújt Bozó Andrea a csúf Belíza bőrébe bújva. Nem először figyelhető meg nála, hogy olyan szerepben, mely szinte utána kiált, ahol igazi szép nőt vagy nagyasszonyt kell játszania, bizonytalankodik, ám ha tőle idegen, “távol tartható” figurát kell megjelenítenie, tobzódik a lehetőségben és színes, izgalmas alakítást nyújt. Így történt ez most is. Rácz János színészi eszköztárának skatulyájából előhúzta a legjavát és így lépett Klitanderként a nagyérdemű elé. Ha pedig valaki nem tudná mit jelent szépléleknek, különösen álságos világunk áltató széplelkének lenni, nézze meg Kaszás Gergőt Trissotinként. Talán az egyetlen, aki némiképp kilóg az egységes előadásból, az Nagy András Vadiusa. A tudós bőrébe nem igazán sikerült bebújnia, és így nem csak a szerepen, de az előadáson is kívül rekedt. Fekete Györgyi szakácsnéja illetve Sata Árpád alakításai simulnak a produkció szövetébe, abba a szövetbe, melynek az alapját, szövőszékét Juraj Fabry egyszerűségében, eklektikusságában remek, a rendezői elképzeléshez maximálisan idomuló, azt segítő díszlete adja. Szűcs Edit korhűen karikírozó ruhái pedig színeikkel, extravaganciájukkal még magasabbra emelik a játékot. Mert ami Tudós nők címmel Egerben történik, az játék. Igazi, önfeledt mégis nagyon tudatos szabályokkal kordában tartott játék, melynek minden résztvevője, így nézője is nyer. Ha Jean-Baptiste Poquelin alias Molière ma lépne színpadra valamelyik önmaga írt szerepében, az a fellépés ilyen lenne, mint amilyet Radoslav Milenkovič megvalósított. A ma Molière-je éppen ilyen.
| |