– Az én életemben ez az első ilyen alkalom, de Csizmadia Tibor igazgató úr Horvai Istvánra hivatkozott, amikor meghívott a színházba rendezni, aki a hetvenes években gyakorta dolgozott Veszprémben, ahol mindig voltak tanítványai. Ez volt a modell.

– Milyen érzés ismét velük, a tanítványokkal dolgozni?

– Amikor az ember elkezdi a munkát, már nem az érzésekkel törődik. Az nagyon jó, hogy ez egyáltalán megtörténhetett. Túl sok dolgom van ahhoz, hogy ezt egyszerű lett volna egyeztetni, hisz azon felül, hogy elég sokat dolgozom a színházamban, a Színművészeti Egyetemen is van osztályom. Nehéz tehát érzésekről beszélni, hisz az a drukk, hogy ez egyáltalán összejöjjön, erősebb volt minden másnál. Mindenesetre remek dolog velük újra találkozni, főleg azért, mert úgy látom igen jó állapotban vannak. Nemhogy megőrizték volna tehetségüket, de megsokszorozták azt. Ez azt jelenti, hogy jó helyen vannak, jó szerepeket játszanak. Nagyon sokat fejlődtek valamennyien.

– Mennyit változtak azóta, hogy kikerültek a keze alól?

– Egyrészt semmit sem változtak, hisz éppen olyanok, ha együtt vannak, mint régen, de a művészi érettségük rengeteget fejlődött. Kivétel nélkül azt látom, hogy jót tesz nekik az Egerben töltött idő.

– A próbafolyamat másik érdekessége, hogy az egyik főszerepet egy rendező, mégpedig Szegvári Menyhért játssza. Ön választotta őt Luka szerepére?

– Az éjjeli menedékhely egyik kulcsfigurája Luka. Szeretem társulaton belül megoldani a szereposztást. Nem jó, az, ha vendéget kell hívni, ezért, jutott eszembe Szegvári, akit régóta ismerek és figyelem a munkáját, életét. Úgy éreztem, különleges dolog lenne, ha elvállalná ezt a szerepet. Ez azonban nem csak a rendező óhaja, vagy ötlete nyomán jön létre, hanem komoly egyeztetést igényel. Csizmadia Tibornak tetszett az ötlet, és Szegvári is azonnal elvállalta. Ez pedig nagy öröm számomra, hisz Luka az az alak az Éjjeli menedékhelyben, aki kilóg a társaságból, ezért úgy gondoltam, hogy alkalmasabbat, mint Szegvári nem is lelhetnénk az eljátszására, hisz ő a színháznak nem színésze, hanem rendezője: mindenképpen különbözik a többiektől. Ez a többlet pedig jót tesz majd a próbáknak.

– Szegvári vissza tudja magát fogni, képes nem rendezőként, hanem színészként működni a próbafolyamat során?

– Intelligens emberről lévén szó, ő pontosan tudja, mivel kell foglalkoznia egy próbán. Természetesen vannak olyan pillanatok, amikor akár neki, akár valaki másnak véleménye, ötlete van, azt az ember meghallgatja. Egyébként is úgy szeretek dolgozni, ha létrejön egy érvényes megállapodás színész és rendező között. Az a jó, ha azt az úticélt, ahová el szeretnék jutni a rendezés során, több irányból is meg tudjuk közelíteni, ezért kíváncsi vagyok a többiek véleményére is. Szegvári ebben az értelemben ugyanolyan színész, mint a többiek. Elképzelhető, hogy neki – tapasztalatánál fogva – többször vannak érvényesebb és praktikusabb meglátásai, mint a többieknek. De minden színész adott már hozzá ehhez a produkcióhoz.

– Ha már rendezői ötletekről és koncepcióról beszélünk, az Éjjeli menedékhelyet elővenni első hallásra megdöbbentő ötlet. Ha azonban az ember utána gondol, jogosnak tűnik, hogy itt és ebben az időszakban előkerül. Kell aktualizálni, vagy aktuális Gorkij műve amúgy is?

– Nagy kérdés, mitől válik egy színdarab aktuálissá. Attól-e, hogy értesíti-e a nézőket, hogy a mának szól, vagy attól-e, hogy az ember elvárja a nézőtől, hogy az majd pontosan tudja, mire kell gondolnia. Ez az előadás – feltételezéseim szerint – a kettő között lesz valahol. Leginkább azért, mert nagyon érvényesnek érzem ezt a színdarabot. Aktualitása – bár nem szeretem ezt a szót – annyiban merülne ki, amennyire megfosztottuk az előadást az orosz környezettől. Finoman fogalmazva játszódhatna akár Magyarországon is. Ettől a kicsit tétova gondolattól valamennyien úgy gondoljuk, hogy ez mai, magyar színdarab. Nem egy orosz darabot fogunk játszani, hanem egy olyan remeket, melyet sajnos nem magyar író írt.

– Az orosz lélekből marad azért az előadásban?