– Valaha színésznek tanultam, az is voltam, de most nehezemre esik visszatalálni a szövegrögzítéshez. Nagyon ki tud jönni az ember a gyakorlatból, csikorog az agy, akadoznak a kerekek, de lassan visszatérnek a régi beidegződések.

– Csak az első pillanatokban volt érezhető, aztán gyorsan megszokták, hogy most ez a helyzet. A hóhért akasztják effektus hamar elmúlt, sokan jöttek ezzel kezdetben, de ez egyszerűen hülyeség. Mindenkinek – nekem is – megvan a saját baja, gondja a szerepével, nem érünk rá a többiekkel foglalkozni ilyen módon.

– Pécsett Lengyel György rendezte 1992-ben a Turgenyev regényéből készült Apák és fiúkat, melynek főszerepét, Bazarovot alakítottam. Ez a tizenhárom évvel ezelőtti volt az utolsó igazi nagy szerep. Azóta is megfordultam itt-ott színpadon, de csak kisebb szerepekben. No, ez most ismét valami egészen nagy, és milyen érdekes, hogy ismét egy orosz szerző műve.

– Színészként én épp olyan tanácstalan vagyok a színpadon, mint bárki más. Ott jó ideig nem látja át az ember, hogy mi történik, és ami történik, vagy amit csinál, az jó-e. Csak a rendező az, aki összességében át tudja látni a történetet, a jeleneteket és a jelenetekben a színészeit. Csak ő tudja, mi miért történik. Ezért aztán lent ülni sokkal könnyebb, mint fönt kínlódni a mondatokkal, helyzetekkel.

– Még nagyon bizonytalan vagyok. Ha már otthon érzem magam a szerepben, boldogan lépek színpadra, ha nem, akkor kínlódás lesz, és még a színházba sem lesz jó bejönni. Most még nagyon korai lenne bármit is mondani, komplikált a darab, és komplikált a szerep is. Lassan már tudom, mi a rendező, Máté Gábor elképzelése a figuráról, de ez még nem szervült bennem, még mindig utána kell gondolni, hogy meg tudjam valósítani azt, amit elképzelt. Ha már sikerül elérni azt a szintet, amikor önkéntelenül is úgy működök a színpadon, ahogy ő gondolta, akkor sem lehet hamisnak lenni, nem lehet rosszul intonálni egyetlen mondatot sem, mert akkor már nem csak én, a színész, de Luka is ott lesz.

– Roppantul óvakodom attól, hogy bármiféle szerepelemzést adjak, ezt nem szeretném, nem az én feladatom. Mindenesetre olyan ember, aki mindenáron beleszól környezete életébe, és végzetesen befolyásolja azt. Még nem világos azonban számomra, hogy mi motiválja. Hogy hitből, szórakozásból vagy más okból teszi-e ezt a többiekkel. Úgy gondolom, valaha értelmiségi lehetett, a legidősebb tagja a társaságnak, ezért “öregezik”. Belekotyog mindenkinek az életébe, mégis egyfajta cinikus értelmiségi felül- és kívülállás jellemzi. Az pedig természetes, hogy hiába mond kiutakat a többieknek, ebből a világból – amelyben léteznek, amelybe kerültek – lehetetlen elmenni. Tehát mindaz, amit mond, csupán illúzió. Jellemző a darab egyik kulcsmondata, abban fölteszik a “van-e Isten” kérdést, melyre így hangzik a válasz: “Ha hiszel benne, van, ha nem: nincs! Amiben hiszel, az van.” Az a kérdés foglalkoztat, hogy ez Lukánál valós menekülési stratégia, vagy csak egyfajta szórakozás. Ehhez a megfejtéshez kellene sokkal több próbaidő.

– Régen, amikor sokat játszottam, nem volt olyan hiányérzetem, hogy kéne még idő, mert a színész a saját feladatát megoldja a bemutatóig. És azt is tudja, hogy az ötödik-tizedik előadásra fog igazán összecsiszolódni az előadás, s ezzel a tudattal él és játszik. A rendező azonban látja, hogy merre halad a próbafolyamat, azt is, hogy jó irányba, ám az is világos számára, hogy a premierig nem fognak eljutni odáig, amit az olvasópróbán elképzelt.

– Két lehetőség van. Az egyik ez, amit én szoktam csinálni, a másik, amikor a bemutató után is kézben igyekszik tartani a rendező az előadást. Engem a hosszú színházi évek megtanítottak: egyszerűen technikailag kivitelezhetetlen, hogy a bemutató után még tovább csiszolgassuk az előadást, ezért az utolsó próbákon megpróbálom elszakítani a köldökzsinórt, aztán a bemutató után hagyom, hadd repüljenek tovább önállóan a színészeim.