Nagy András legemlékezetesebb előadásai a Klikk egri színreviteléből származnak. Ott bizony gyakorta kellett megküzdenie az egyik legkellemetlenebb feladattal, a színpadi röhögés zöldszemű szörnyével. Amikor nem lehet megúszni, hogy a színész, kiesve szerepéből ne nevesse el magát. Safranek Károllyal közös jeleneteikben mindig pengeélen táncoltak emiatt. Volt olyan előadás, amikor Safranek, a nagy kapkodásban fordítva tartotta – az darabban oly nagy szerepet játszó – telefonoknok valamelyikét a füléhez, és Nagy András, hiába próbálta mutogatni, hogy fordítsa meg, ő csak értetlenül nézett, miközben próbált megmaradni szerepében. Persze végül elöntötte a színpadot az általános röhögés, amiért másnap a direktor meg is rótta őket, így az aznapi előadás bizony savanykásra sikeredett.

Szintén Nagy Andrással esett meg a másik dolog, mely színészt érhet, hogy teljesen kiesik a fejéből a szöveg. A Romeo és Júlia egyik előadásának elején, amikor még Romeo szíve nem Júliáért dobog, úgy átélte, a szerelmes áhítozást, hogy egy szó sem jutott eszébe abból, amit mondania kellett volna. Ez alkalommal a Benvoliót játszó Podlovics Lajos mentette meg a helyzetet, megkérdezve: “Nem azt akarta mondani, jó uram, hogy…”

Balogh András is egy Shakespeare mű, a Szentivánéji álom előadására emlékszik, amikor ő mint Dudás, a fúvó-foldozó Thisbe és Csendes László mint Zuboly, a Takács Pirámus szerepében előadják Theseus és Hyppolita előtt darabjukat. Balogh női ruhába öltözve szökell be a színpadra a következő szöveggel: “De hol az én rózsám?” Ezze az alkalomra a kellékesek mindig friss rózsát adtak a kezébe, ám ez alkalommal nem jutott ilyen, így az előző előadásról maradt kókadtat kapta, mely el is vesztette a fejét időközben. Az általános nevetés nem maradt el. Balogh csak arra emlékszik, hogy ráborult a halott Pirámus – Csendes László – testére és a feje csak úgy pattogott Csendes hasán, mert a halott rettenetesen nevetett.

Sata Árpád még erdélyi emlékeket idéz. Marosvásárhelyt egyik kollégája egy át kevéssé pihent éjszaka után lépett színre a Budai Nagy Antal című darabban, s a “Szorul a hurok hadnagy úr!” mondat ezen az estén így hangzott: “Szarul a haruk, hudnagy!”.

Emlékezetes a Marica grófnő azon egri előadása is, amikor Vókó János megbetegedett és helyére Pille Tamás ugrott be hirtelen, aki a darab tartalmát is csak éppen hogy ismerte, nem hogy a szöveget. Így részben az egyik takarástól a másikig táncolt az előadás alatt, mert mindkét oldalról súgtak neki, részben a partnerek, elsősorban Zám Andrea énekelte, mondta elő a szöveget, a dalokat, de volt, hogy mindenki énekelte az éppen aktuális számot, hogy egyáltalán elhangozzék. Az előadás azonban meg volt, ha hősi küzdelem árán is.

A színfalak mögött is zajlanak persze az események. A Bánk bánt próbálták éppen, és ahogy a színházban mondják, “gyenge próba” volt, ami annyit tesz, hogy kevesen vannak jelen. Ez alkalommal a népet játszó statiszták hiányoztak. Rábl Róbert, a színház legnagyobb becsben tartott ügyelője a következőt írta az ügyelői jelentésbe ezen a napon: “A mai napon csak én voltam paraszt!”. Ugyanő róla – akiről köztudott, hogy egy csúnya szó sem hagyja el a száját – járja a fáma, hogy egy budapesti vendégjáték során az ismeretlen helyen a sötétben nem talált ki a díszletek közül és mindenki legnagyobb megdöbbenésére így kiáltott föl: “Csak tapogatom, mint tót a pinát!”

Szintén a sötétség leple alatt történt, a Fehér házasság egri előadásán – ahol vaksötétben kellett átalakítani pillanatok alatt a színt –, hogy az egyik díszletező cipőjét véletlenül lefúrták a színpadhoz a díszletelemmel együtt és így ott maradt a színen és alig tudott lebukni a paraván mögé. A lábának ugyan semmi baja nem lett – két lábujja közt ment át a csavar –, de aznap vásárolt cipőjét bizony megviselték az események.

Shiller Haramiák című drámáját játszották, melyben rengeteg változás volt és a zsinórpadlásról kellett leereszteni a díszletelemeket. A díszletezők órákig gubbasztottak fönt a toronyban, és nagy kártyacsatákkal ütötték agyon az időt. Így nem is lehetett igazán csodálkozni, hogy egyszer Bregyán Péter fejére, miközben a nagymonológot mondta kártyalapok kezdtek hullani a magasból.

A színházi legendáriumba feljegyeztetett olyan esemény is, amikor a kellék rántott halat megették, s a kellékes hirtelen kenyérből vágott ki hal formájú darabokat, s azt rántotta ki, hogy legalább az illúzió megmaradjon a közönség számára.

Ezek a történetek pedig estéről estére gyűlnek, duzzadnak színesednek, ahogyan az el is várható tőlük. A színpad rivaldafénye és a színészbüfé félhomálya pedig egészségesen gazdag táptalajt nyújt ahhoz, hogy mindinkább burjánozzanak.