Béres azonban nem csak erre a szimbólumra épít, hanem igyekszik mindent megragadni a leírtakból és a szöveg mögötti gondolatözönből. Legyen az sors, átok, hit, szeretet, hatalom. De amit leginkább megragadott, az az őszinteség. Az őszinteség nem csak a környezet, de önmagunk iránt is. A kegyetlen, a marcangoló, minden mást elsöprő önmegismerés kényszere vezeti végig a Szophoklész által hajdan kijelölt úton, mely út – látva az előadást – elvezet egészen napjainkig, sőt ha végig merünk nézni rajta, a végtelen távolába vész. Ez a látás pedig nem elsősorban optikai, hanem lelki, szellemi erejű. Ahogyan Teiresziasz, a vak jós tisztánlátása is éppen a nem látók érzékeny bölcsességéből fakad. S bár a vak szó homályos gyanút vet, mégis eme ködbe vesző sejtelem az, mely ha gyötrelmeken, életeken és halálokon át vezeti Oidipuszt a kíméletlen felismeréshez. A felismeréshez, mely mást nem kínálhat neki, mint a könnyebb út választása esetén a halált, vagy a még nehezebbet, a világtalanság nyomorát, mely az örök sötétségben lehetőséget teremt nem csak a vezeklésre, de a szellemi, lelki megvilágosodásra is. Ezzel az esélyadással pedig Szophoklész és Béres is fölmenti Oidipuszt bűnei alól. Fölmenti, mert gyarló, s mert bár az istenek és különösen Apolló, arcán furcsa fintorral kegyetlen tréfát űz vele, mégis képes megmaradni embernek az átkok, átkozott jóslatok és az ezerszer elátkozott sors csapásai alatt is. Nem ítéletet mond, hanem hagyja, hogy mindenki megtanuljon látni a vakok tisztánlátásával – befelé. S hagyja, hogy mindenki önmaga mondja ki elmarasztaló vagy éppen felmentő ítéletét önmaga felett, miután képes volt – akár üresen sötétlő szemgödörrel is – szembe nézni tetteivel vágyival, szerencséjével és szerencsétlenségével. Mert ezen az úton, így vagy úgy, futva vagy botorkálva, a látók magabiztosságával vagy az örök sötétségbe zártak tapogatózó bizonytalanságával, de végig kell menni.

Mert ott van az az átkozott szépen ívelt ezüst nyelű fehér bot, ott van Teiresziasz kezében, és ott is marad az átkozott jóslatnál is fenyegetőbb felkiáltójelként a színpadon, hogy az immár önkezével megvakított, gyötrelmei közt is megvilágosodott Oidipusz – mint az Olympiában futók egymástól a stafétabotot – átvegye, s induljon tovább, azzal tapogatva ki maga előtt az örök sötétség felé vezető utat.

A rendezői akarat és elképzelés mit sem érne, ha nem találna olyan játszókat, akik gondolatait képesek formába önteni. A szereposztás – és ez most markánsan bebizonyosodik – a munkafolyamat egyik legmeghatározóbb része. Görög Lászlót az utóbbi időben megtalálják a tépelődő, önmarcangoló figurák, melyeket látható gonddal fejt meg, és melyek részévé válnak. Vagy még inkább ő válik azok részévé. Oidipuszként olyan lelki mélységeket képes föltárni, melyek messze feledtetik a szophoklészi, szinte krimiszerű meseszövés izgalmát és valóban a rendezői akarattal egyező belső tusakodásra irányítják a figyelmet. Pap Veránál izgalmasabb Iokasztét talán találni sem lehet. Alakítása nagyon pontos, kidolgozott és színes. Mozdulatai, jelenléte mögött ott van mindaz a tudott és nem tudott múlt és valóság, mellyel szembe kéne néznie, még akkor is, ha ezt a hirtelen rázúduló terhet Iokaszté nem viselheti el. Csendes László Teiresziászán látszik, hogy a művész magáénak érzi és tudja a vak jós alakját. Kreón szerepében Gál Kristóf még keresi a helyét, de már látható, hogy az előadások során megleli azt. Mészáros Máté, mint karvezető képes a szerep jelentőségénél fontosabb részévé válni az előadásnak, láthatóan eleget téve a rendezői akaratnak. Fehér István hírnöke, illetve Balogh András pásztora bizonyítja, hogy mindketten remek karakterszínészek, néhány mondatos szerepben is képesek jellemet, sorsokat megmutatni. Az előadás egyik csodáját jelenti a thébaiak kara, mely remek rendezői leleménnyel csupán négy fős, mégis átfog és felölel, mert jelen van benne a nő (Nagy Adrienn), a meglett férfi (Horváth Ferenc), a fiatalember (Lisztóczki Péter) és a gyermek (Pintér Kristóf) is. Éppen ez a létszám és megosztás teszi lehetővé, hogy ne csak egysíkú tömegként, de egyéniségekként legyenek jelen a játékban, még árnyaltabbá, izgalmasabbá téve a tragédiát. Külön kiemelendő rendezői ötlet és bravúr, a táncosok (Gantner István és Zambrzycki Ádám) megjelenítése, akik ebbe a statikusságra ítélt műbe nem csak a mozgalmasságot csempészik be Domján Eszter koreográfiája szerint, de képesek a mozdulatok nyelvére lefordítani a lelki vívódások szóban megfogalmazhatatlan kínjait is. Az összképet, látványt, ruhákat és a díszletet jegyző Bánki Róza és É. Kiss Piroska is remekül kapcsolódott a rendező álmaihoz, jól működő, éppen nehézségével és esetlegességével a megálmodott cél felé ható térbe helyezve a történetet, a korra utaló, mégis azt a konkrét helytől elemelő ruhákba öltöztetve a szereplőket.

A jég pedig ott marad a tragédia színpadán. Ott olvadozik tovább, tükörpocsolyát teremtve, hogy benne vaksötétben is visszatetsszenek életünk sorsfordulói, erényeink és természetesen hibáink is mindaddig, míg létünk rezgő felületű tükrét végleg el nem párologtatja a látókat fényével, a világtalanokat melegével terelgető, tápláló, fagyott lelkeinket engesztelő Nap.