Béres Attila – elmondása szerint – igen tudatosan választotta ezt a klasszikus művet, mely nagy falatnak tűnik, mégis szükségszerűnek tartja, hogy megmutassa azt a roppant logikus, kikristályosodott meseszövést, mély gondolatiságot és emberismeretet, amit Szophoklész sorai hordoznak két és fél ezer év távlatából. Ezzel a mai embernek mindenképpen szembesülnie kell. Természetesen egy művészt az alkotás nem csak a mű szempontjából foglalkoztatja, hanem egyéni életében is eljönnek olyan pillanatok, amikor egy-egy ilyen igazi klasszikus, “tiszta” művet kell kézbe vennie.
A rendező úgy érzi, hogy a főiskola elvégzése utáni nagy hajtásban egyszer csak arra lett figyelmes, hogy elvesztette mindazt az erőt, hitet és fantáziát, amiért a színház világát választotta hivatásul.
Úgy fogalmaz, hogy egyszerűen földarálta a színház, már nem tudott azokkal az igazi értékekkel foglalkozni, melyek igazán számítanak egy művész életében. Nem szabad olyan dolgokkal foglalkozni, melyek kívül esnek ezen a körön. Ez a felismerés és az ennek következtében eljött megvilágosodás vezette el Oidipuszig. Hisz mi más lehetne tisztább, sallangmentesebb, mint ez az igazi klasszikus dráma, mely megszületése óta a drámaírás és -játszás alapját, gyökereit jelenti.