Kezdetben nagyon fontos volt az, hogy lelkesedésből dolgoztunk, ha valami hiányzott a színházból, elhoztuk otthonról. Később lettek raktáraink, készíttettünk díszleteket, bútorokat, ruhákat. Újra felhasználtuk azoknak a daraboknak a kellékekeit, jelmezeit, amiket már levettünk műsorról. Szüleim halála után bútort hoztam: a heverő és a bárpult szerepelt pl. a Galambokban, a stúdiószínpadon. Aldobolyi Nagy György, zenei vezető is hagyatékból örökölt bútorokat, amit szintén behozott. Ezeket azért mesélem el, mert az otthonnak az ember ad valamit, nemcsak jól érzi magát benne. Minden előadás valahol, valamiért emlékezetes. Nem olyan jó a memóriám, ami nem jól sikerült, azt igyekszem elfelejteni –mosolyog a pontosságáról, precizitásáról híres ügyelő. Egyszer leszakadt a hátsófüggöny a Fekete esernyő című gyermekdarab előadása közben, így nyitottan ment a változás. Éppen statisztáltam az első jelenetben. Ki kellett állni a függöny elé, és elmondani a nézőknek, hogy kénytelenek vagyunk technikai szünetet tartani. Ez pl. azért maradt meg bennem, mert gyorsan és jól kellett döntenem. Színházi érzékkel vagy születik valaki, vagy nem. Igyekszem precíznek lenni, s talán ebben, a gondolkodásmódomban segít az eredeti szakmám. Ez olyan, mint egy szerelem. Ha tetszik, marad az ember, ha nem, három nap után itt hagyja. Számomra ez az együttlét, a közösség fontos. A színház különféle emberek összefogásából működik. Díszletmunkások, takarítók, sofőrök, titkárság, a színész egyetlen dologért, az előadásért dolgozik. Az ügyelői munkát azért szeretem, mert akkor jó, ha láthatatlan, ha nem veszik észre. A színész számára sokszor egy sürgető hang vagyok a hangszóróban. De segítség is, hiszen ha zűr van a színpadon vagy várni kell egy csoportra a nézőtéren, nekem kell felelősségteljesen döntenem.