Sercegő, semmivel össze nem téveszthető hangok fogadják mostanság a Gárdonyi Géza Színház stúdiószínpadára betérő nézőt, ezek a sercegések, ezek az emlékek járják át, amikor már nem is tudja igazán, milyen léttérbe jutott, mert minden lebeg körülötte. Egyszer csak azon kapja magát, hogy ez a stúdió már nem színházi, hanem egy rádió stúdiója, ahol az éjszaka zajai közül fölcsörrenő telefonok barátaink, szomszédaink, a törzskocsma közönségének sör és cigarettaszagú sorsait, lányok, asszonyok, volt feleségek és volt férjek, férfiak, srácok emlékét csörgik életre kegyetlen őszinteséggel. A rendező, Szabó Máté nem enged kibújni a szembesítés alól, nem hagyja, hogy akár pillanatra is elfeledkezzünk önmagunkról a szembe fordítás folyamata alatt. Mert ott vagyunk minden alakban, minden sorsban, melyek lassacskán az elhangzó mondatok nyomán felsejlenek. Léttérkép rajzolódik minden megszólalás, minden jelenet nyomán, melyek fekete tussal húznak meg egymástól távolról induló utakat, amik könnyedén futnak aztán egymás felé, míg végül szépen simulnak egyazon völgyben egymás mellé, fölé. A szerző, Rosanna Clarteda vázlata nyomán ezt a “sorsúthálót” az alkotóknak kellett a próbafolyamat során megszőniük. Ügyelve, hogy ezen utaknak minden kanyarulata, kereszteződése világosan látható legyen, és arra is, hogy ne csak a síkban (síkon) haladjanak, de törjenek föl a hegyekbe és fussanak le a völgyekbe is.

A térképrajzolás pedig a játszók feladata, akik estéről estére, újra és újra végigjárják minden kátyúját és rögét saját útjuknak. Fehér Istvántól sok jó karaktert láthattunk már, de ennyire átgondolt és mély játékkal régen örvendeztetett meg. Péter Kata színes és izgalmas, pontosan találja meg helyét a szövevényben. Ivády Erika játékában helyenként a kevesebb több lenne talán, láthatóan bizonytalan és ezért még többet akar “rátenni” a figurára, hogy elhitesse önmagával is létjogosultságát. Fekete Györgyi éppen visszafogottságával, egyszerű eszközeivel remekel, mozdulatai, hangjai mögött messzi sorsok sejlenek föl. Talán legkevésbé Kalmár Zsuzsa az, aki föl tudja venni azt a bizonyos fonalat, vagy vonalat, mely az összkép kialakításához szükséges. Nem hiszi el, hogy ebbe bizony bele lehet és bele is kell kapaszkodni ahhoz, hogy létezése indokolt legyen ebben a térben. Tunyogi Péterről tudjuk, hogy az egyik legmegbízhatóbb színészek egyike és most sem okoz csalódást, bátran lehet rá építeni. Hüse Csaba talán szokatlan helyzetben találja magát, és ugyan látszik, nem érzi igazán, hogy ebben a produkcióban helye van, ennek ellenére pontosan rajzolja meg a számára kijelölt sorsot. Rácz János ismét nagyon érzékeny játékkal örvendeztet meg, kár, hogy beleesik abba a hibába, mely időről időre előfordul a színészek életében, amikor vélt, vagy valósan hasonló szerepet kell eljátszaniuk egymáshoz közeli időben. Átkerülnek az előző szerepben fölfedezett, kipróbált dolgok, esetleg sablonok. Rácz játékából helyenként bántóan tűnik elő a Card Boysból megismert figura. Safranek Károly bizonyítja, hogy nem a szövegmennyiség tesz egy szerepet, alakítást fontossá, hanem a jelenlét az elhangzó szavak súlya. Aki a darab egészét a hátán hordozza és végül ezeket a bizonyos szálakat csupán jelenlétével is elvarrja vagy felfejti, az a rádiós műsorvezető, akit Görög László személyesít meg. A színész pontosan ráérzett arra, hogy ugyan ő van folyamatosan a színen, mégsem elsősorban az ő története ez. Hanem a telefonálóké, a nézőké, mindannyiunké. Görög képes arra, hogy asszisztáljon, és a saját történetét szinte az utolsó pillanatig palástolja. Az őszinteség, az embermivolt pillanatai azonban nem kerülhetik el és ezt remekül, érzékenyen, nem tolakodóan képes megmutatni. Az éter hullámai mögé bújó arctalanság is képes alakot ölteni, kiteljesedni és a más nyomora mögött megmutatni saját életének elhallgatott, elkendőzött tragédiáját is érzékenyen, emberien.

Közben serceg tovább az a rohadt lemez, csak keressük azt az átkozott számot a fekete-fehér dupla album C vagy B oldalán. Hogy valaha is rátalálunk-e, az kérdés. Elég e egy éjszaka, elég-e egy év, elég-e egy élet arra, hogy a zajok között meghalljuk a mi fekete-fehér szimpla lemezünk utolsó reccsenését…?