Juronics Tamás koreográfiáinál már megszokhattuk, hogy nagyon mélyre képes ásni önmagában, s beletekintést enged a lélek feneketlen kútjába a nézők számára is, a tánc kimeríthetetlen eszköztárának segítségével. Ez a kimeríthetetlenség pedig a sziporkázó gondolatokból, azok bátor megfogalmazásából, a mozdulatok – nem csak a test, de a szellem mozdulatainak – összehangolt, egyenes és mindennel szembe néző megkomponálásából adódik. A most bemutatott, Wolfgang Amadeus művére alkotott darabra ez különösen igaz. Olyan sorsokat mutat föl, melyeknek tragédiáját közvetlen szívközelből kell meg- és átélni. Nem csak a főszereplőknek, hanem minden, a színen föltűnő figurának külön sorsa, külön tragédiája van, amit az alkotók képesek logikusan és pontosan végigvinni az egész előadás folyamán, gyönyörű képekben megfogalmazva azokat. Az őszi avar szomorú feledéséből fölbukkanó elholt gyermeki lelkek sem sablonos alakok. Mind mögött érezni az egyéni sorsot. De igaz ez a szülőkre is, akiknek nem csak elvesztett gyermekükhöz kötődő de egymáshoz fűződő kapcsolatuk is izgalmas. Kegyetlenül őszintén fogalmazódik meg, hogy az enszülött gyermekét eltemető anya semmivel össze nem hasonlítható fájdalmához még a férfi, az apa keserűségének és kétségbeesésének a súlya is hozzáadódik, de az asszonyok bírják, cipelik ezt a terhet, mígnem összeroppannak ők is. Ez az a pillanat, amikor a férfi mégis képes – mert kénytelen – támaszt nyújtani az elesőnek. Kié vajon az igazi, a mély tragédia, a búcsúzó-elmenőé, vagy a maradóé – teszi föl a kérdést Juronics. A válasz pedig itt van mindannyiunkban, akik még itt vagyunk…!

A halálra készülő lány alakjának megfogalmazásában is szép ívet rajzol a koreográfus, a tehetetlen, a megmásíthatatlanba beletörődni nem tudó és nem akarótól addig a pontig, amikor már elfogadja ezt a rá kimért sorsot és bátran képes szemébe nézni azzal a halállal, mely mindaddig játszott vele, nem engedte a csüggedőt, az élettel rég leszámolót át azon a bizonyos soha többé föl nem táruló, csak egy irányba nyíló kapun, további testi, lelki szenvedésre kárhoztatva őt. Teszi ezt mindaddig, míg az áldozat képes bátran, fölszegett fejjel a szemébe nézni. S a halál nem bírja elviselni ezt a tiszta tekintetet. “Lesüti szemét és csizmáját nézi a lépcsőfokon” – ahogyan ugyanezt a gondolatot megfogalmazva Cseh Tamás énekelte hajdanán.

A Requiemmel kapcsolatban szólni kell mindenképpen Varga Fanniról, aki a főszerepet táncolja. Alakítása korábban is magával ragadó volt, de mostanra olyan metamorfózison ment át, ami megdöbbentő. Korábban nagyon a tánc, a technika volt az, ami meghatározta színpadi jelenlétét, mostanra azonban erre az egyre tökéletesedő tudásra rárakódott az a réteg, melytől a színpadi létezés egészen új, éteri dimenzióba emelkedik. Ilyen fiatalon ez több, mint csoda. Az Egri Fesztivál Balett és a Szegedi Kortárs Balett alkotóműhelye képes ezt a csodát létrehozni és meg is mutatni mindazoknak, akik még hajlandók lelküket kitárni egy-egy ilyen produkció előtt. Befogadva, feldolgozva, megélve a gondolatot, a lélek oldhatatlan rettenetét.