– Szeretem a fiatalokat. Abban pedig bízom, hogy szeretik a műfajt. Én pedig bízok bennük. Azt nem tudhatom, milyen a rendező eddigi tapasztalata, de azt tudom, ha van feladat az lelkesíti és sarkallja az embert. Én egy fegyelmezetlen énekes vagyok, ezért pontosan tudom, akkor szoktak egy próbán fegyelmezetlenkedni, ha a rendező nem tud mit mondani, képtelen feladatokat adni. Remélem, hogy ezekkel a gyerekekkel nem azért lesz jó együtt dolgozni, mert fegyelmezettek a fegyelemért, nem azért, mert ez szereplési lehetőség számukra, hanem azért mert ez egy ügy, amit ők is teljes mértékben a magukénak éreznek. Azt hiszem Venczel Valentin ezt az egész koncepciót remekül kitalálta, hogy a darab két gézengúza két gyerek, akik megfürdetnek egy királyt. Már csak ezért is nagyon szerethető a darab.

– Említette a műfajt. Vajon egy ilyen produkció segíthet abban, hogy az opera ismét népszerű legyen a fiatalok körében?

– Az opera hatszáz éve válságban van. Azóta, hogy az első operát megírták. Így van ez Monteverdi óta, és nagyon remélem, még ezer évig ilyen válságban lesz! Azon kívül, hogy valami időről-időre megmenti a műfajt, én azt hiszem az egyéniségek azok, akik újra és újra megújítják, feltámasztják. Kitalálhat egy rendező teljesen lila dolgokat, énekelhetnek Don Carlost térdig vízben, ez nem menti meg az operát. Teremtő énekesek és teremtő muzsikusok fogják ezt a fantasztikus műfajt a vállukra emelni és átmenteni.

– Teremtődnek ilyen zenészek?

– Ritka, de van ilyen. Nem az én korosztályomból, hanem egyel vagy kettővel alattam lévőből kerül majd ki az a művész, aki a rendezőt szó szoros értelmében pofán vágja majd az első próbán, és elmondja neki, hogy tanulja meg a darabot és csak utána kezdjen el rendezni. Ő lesz az, aki igazán át tudja majd menteni az operát a jövőbe. Azokat a mai rendezőket, akik mindenféle baromságot kitalálnak csak azért, hogy a saját kezük nyoma rajta legyen az előadáson, én nem tudom elfogadni. Amerikában volt már erre példa, hogy nem csak a rendezőt, de a karmestert is elzavarták az énekesek. Európában még nem tartunk itt. Itt még erős a hierarchia, az énekes kiszolgáltatott. Nem mondhat vissza szerepet, mert elterjed róla, hogy összeférhetetlen meg zűrös és többet nem hívják sehova. Engem is krakélernek tartanak. A rendezők nem szeretnek velem dolgozni, mert vitatkozok. Persze, hogy vitatkozok. Amikor látom, hogy hülyeséget akar csinálni természetesen elmondom a véleményem. Kevés olyan rendező van ma magyarországon, akivel vitatkoznék, akivel meg nincs közös mondanivalónk, azzal nem vállalok közös produkciót.

– Az itteni rendezésről mi a véleménye?

– Venczel Valentinnal sokat beszélgettünk a darabról és meggyőzött, hogy nagyon felkészült és úgy látom, mentes a rendezői alűröktől. Ő is én is úgy látjuk, hogy a darabot kell eljátszani! Lehet aktualizálni, de csak annyira, amennyire az adott mű valóban aktuális. A Pomádé király új ruhája is a mához szól, amennyiben a hatalomról szól. De belemagyarázni olyan dolgokat, melyek nincsenek benne, azt nem szabad!

– Boldogult Abody Béla, aki nagy operarajongó és -értő volt, hogy számára gyermekkora óta azért kedves ez a műfaj, mert itt minden gesztus nagyobb, minden “jobban meg van mutatva” mint a prózai színházban. Lehet, hogy itt van elásva az opera megmaradásának a titka?

– Itt is lehet az igazság. Nekem Béla nagyon jó barátom volt, rengeteget beszélgettünk és sokat segített nekem. Neki ebben teljesen igaza van, csakhogy a nagy gesztusok egyre inkább eltűnnek az operajátszásból. El is kell, hogy tűnjenek. Rá kell venni az énekeseket, hogy ne gesztikuláljanak. Ugyanis az ökölrázás, hadonászás semmit nem tesz hozzá az alakításhoz, viszont rengeteg energiát emészt és oxigént fogyaszt el. Ezt kell kipótolni belső gondolatisággal, mely abban a pillanatban megjelenik, amint elhagyjuk a hadonászást, a nagy mozdulatokat. Érdekes módon most nem zenei példa jut eszembe, hanem Jean Gabin, aki minden filmjében más figura volt, csak az arca volt ugyanaz. Csak a gondolat változik. Ezt szeretném megvalósítani az operaszínpadon: egyfajta gondolatisággal fölváltani azt a baromságot, amit ma operarendezésnek hívnak.

– Tehát az operaénekesnek klasszikus módon színészként kell funkcionálnia...

– Igen, sőt egy megtanulhatatlan szakmát kell elsajátítania. Az, hogy valakinek hangja van, az alapkövetelmény, nem dicsőség. Azt a hangot meg kell tanulni használni és már ez is kevés. A XXI. században meg kell tanulni azt a fajta színpadi létet – én nem színészetnek nevezném –, színpadi létezést ellesni, ellopni azoktól, akik ezt tudják. Ennek vannak megtanulható és megtanulhatatlan elemei. Megtanulni ezek közül a megtanulhatatlant kell!

– Azok a gyerekek, akik most Önnel fognak dolgozni, mit tanulnak majd Öntől?

– Egy bizonyos fegyelmet bizonyosan és egyfajta alázatot, amit a szakmámmal szemben érzek. Azt, hogy egy próbára felkészülten kell menni, időben a színházba kell érni, hogy megszokhassa a színház szagát, levegőjét, páratartalmát. Egy előadás mindig legyen ünnep, sohasem kötelesség!

– Köszönöm a beszélgetést!