Ez a keresés, egy ideál megtalálni vágyása vezet tovább és tovább, létünk kanyarulatain, emelkedőin, lejtőin, szűk szurdokain, tág terein át. A férfi fölé boruló, viharfelhőkkel terhelt ég alatt útjelzőkként, új irányt szabó fényként állnak. Terelnek új világok ismeretlenjébe, vagy kézen fogva visszavezetnek valami otthonos, boldog melegségbe.

Ők a nők, akik - ha akarjuk, ha nem - befolyásolják sorsunkat, meghatározzák tetteinket, megváltoztatják gondolkodásunkat. Fehér babák, akiket szerettünk és gyűlöltünk, akik magukhoz vonzottak és eltaszítottuk őket, akiket csókoltunk, öleltünk, simogattunk, becéztünk, mára mégis csak egy arc, egy kép maradt belőlük. És most, végigtekintve emlékezetünk polcain, fáj a volt, fáj a már nincs és néha fáj a van is. Ahogy ujjunk nyomot húz ezen polcokra rakódott emlékeink porába, bőrünkön érezzük mindegyikük tapintását, arcunkon lehelletüket, orrunkban illatukat. Nem szabadulhatunk tőlük sohasem. Van, akinek sikerül rátalálni éppen arra a nőre, aki valóban kiegészíti, valóban teljessé teszi az életét. Ők hazatérnek. De vannak sokan, akik élethosszig tartó keresésre ítéltettek. Az előbbieket könnyű felfedezni az utcákon jártunkban-keltünkben, hisz szemüket a földre szegezve, a világban újat kutató szemekkel szétnézni nem akarnak. Utóbbiaknak viszont föl-le jár tekintetük, mintha folyamatosan keresnének, keresnék a tán soha meg nem található társat: nőt, asszonyt, leányt. Egy ideát hajszolnak szakadatlan, mert arra vágynak, hogy kereső, hétköznapi Don Juanokból igazi hazatérőkké válhassanak.

2005.december 16.