Kicsoda Sárbogárdi Jolán?

Ma már azt mondom: mindig az a színésznő, aki éppen játssza.

Miért „kellett” megírnod?

Kilenc évig voltam a Jelenkor szerkesztője. Valamelyest megismertem azt az embertípust, mely az írásért életét és vérét is adná, anélkül, hogy felismerné, nem ért hozzá. A dilettánsokról van szó, az irodalom esetlen, tragikomikus peremfiguráiról, akik nagyon el akarnak mondani valamit, de nagyon rosszul írnak.

Ahogy öregszem, egyre többször megkérdezem magamtól: egy jó író több és jobb érzelmet is birtokol másoknál csak azért, mert ügyesen bánik a nyelvvel? A válaszom egyre inkább: nem. Az évek során ezek a kedves és reménytelen dilettánsok egyre közelebb kerültek a szívemhez. Egyrészt, mert valahol mindnyájan dilettánsok vagyunk az életben. Másrészt valamire való irodalom soha nem volt meg a megalázottak és megszomorítottak sorsa iránt érzett őszinte részvét nélkül. Részvét nélkül nincs művészet. A tökéletes és sikeres hősöket meghagyom a ponyvaregényíróknak.

Minden írásod tele van nyelvi viccekkel. Az Ibusár is – ennek ellenére a történet maga nagyon szomorú.

Az életben is minden tragikomikus. Az a nyelvi képződmény érdekel, ahol tragikum és komikum együtt van jelen. A katarzis mindig ilyen határhelyzetekben jön létre. Ezzel az előadásokon is szembesülnek a nézők: sokszor megélik azt az állapotot, hogy sírhatnékjuk van, de közben kibuggyan belőlük a nevetés, vagy éppen fordítva.