Egy évet kihúztunk úgy, hogy ő Kölnben dolgozott, én meg Pesten egy gimnáziumban tanítottam, miközben a Bárka Színház színikritikusi iskoláját végeztem Nánay István irányítása alatt. De igencsak nagy volt a szerelem, ezért fogtam a hátizsákomat, kimentem Hozzá. Mivel ő pozsonyi német nagymamája révén megkapta a német állampolgárságot is, házasságunk után én is kaptam tartózkodási és munkavállalási engedélyt. Úgy gondoltuk, két-három évig kint maradunk, legalább gyűjtünk lakásra, aztán hazajövünk. Nagy kaland volt, nem tudtam még németül sem. Aztán kiderült, hogy egyik diplomámat sem ismerték el, évekig Faludy György-szerű életet éltem, mosogattam, postás és csapos voltam… Ekkor jutott eszembe a színház, hiszen már 5 évesen alakítottam valami epizódszerepet az egri színpadon, diákkoromban pedig játszottam amatőr csapatokban. Bécsben és Frankfurtban felvételiztem színházrendezői és dramaturg szakra. Mindkét esetben hajszál híján sikerült: 800 jelentkező közül bekerültem a három legjobb közé. Bár nem vettek fel, de azt ajánlották, tanulás helyett a tehetségemmel a gyakorlatot válasszam. A vizsgáztatók ajánlásával végül bekopogtattam a bonni színházba, ahol munkát kaptam hospitánsként Paolo Magelli mellett. Akkor rendezte a Madárkák című darabot, melyben szerepet is kaptam. Az első olvasópróbán kávéval és egy cigivel a kezemben fáradtan ültem a széken. A rendező mindenáron egy Woody Allan-típusú szereplőt akart, akinek összeakad keze-lába. Egyszer csak elaludtam, hátraestem, kirepült a kezemből minden… Rám mutatott, hogy Ő az… Így kaptam meg a szerepet. Bonn után rendezőasszisztensként dolgoztam Heilbronnban, Münchenben, kisebb darabokat rendeztem is már… Közben megszületett a lányom és szerettem volna, ha itthon nő fel. Az egri színházban szükség volt egy állandó dramaturgra, így kerültem ide. Hatalmas kihívás, hiszen ez egy újabb szelete a színháznak. Most műsorfüzetet szerkesztek, dramatizálok, segítek az angol, német kapcsolatok kiépítésében.