Mezei Bence (14 éves gimnazista, a darabban Nemecsek):

A Pál utcai fiúk hittek. Amiben hittek, azt az életük árán is megvédték volna. Mindent nagyon komolyan vettek. Ma senki nem focizik, játszik tíz év fölött, mert az gáz. Háborúsdi? Ugyan már, mondanák, nincs is mit megvédeni, és ha lenne is, minek. A mai gyerekeknek nincs hitük. Nincs grund, nincs csapat. Mindenki éli a maga világát, megvan magában.
Nekem ez a darab kalandos, érdekes, izgalmas. Háború, vár, homokbombák. De mindezt nem tudom már beleképzelni egy mai világba.

***

Pálfi Zoltán (Áts Feri):

A szegedi bérház melletti udvaron mindig nagyobbak fociztak, csak a kapuba engedtek be, mert ott kevesebbet bénázhattam és még el is akadhatott bennem a labda. Két sarokkal arrébb volt egy elhagyatott tér, anyuék tiltottak tőle, persze mindig oda mentünk és persze mindig megvertek a még nagyobbak. De voltak játszóhelyek. Ma a játék szeretete is kihal lassan. Mi szegények voltunk, nem volt játék a boltban sem, hát rongyból kötöttünk labdát, fából faragtunk kardot. Most kész játékokat lehet kapni. Fantázia nélkül nincs grund, grund nélkül nincs közösség.

***

Gál Kristóf (Boka):

Több grundom is volt. A családom: hét testvér között nőttem fel. Egy egyházi fiúcsoport, akikkel nyaranta nomádon táboroztunk. Csak legyen patak, ahol lehet fürödni – szappan nélkül! Szabály volt úgy hagyni a természetet, ahogy találtuk, a tábortűz helyét is befedtük gyeptéglával. A budai várban, ahol felnőttem, két unokatesómmal ismertünk minden bokrot. Ma ott sétálva sokszor könny szökik a szemembe. Emlékszem egy kis térre, nagy buszokkal, közepén egy csokis bódé - imádtunk ott nézelődni, fantáziálni. Ma se bódé, se buszok, az egész fel van túrva tizenöt éve. Persze, a világ változik. De az fáj, hogy nem vagyok már eléggé gyerek. A színész lényege, hogy ne veszítse el a gyerekkort, a játékot, az őszinteséget.

*** 

Venczel Valentin (a nagy Pásztor):

A vajdasági Nagybecskereken az utcánk mellett volt egy futballpálya. Az üreges beton lelátó alatt 50 métert is lehetett kúszni. Különleges virtus volt, hogy a szomszéd kosárpálya faszerkezetes tribünjére ki tud felmászni, a tető alól kiszedni a verébtojásokat. A mi páratlan oldalunk volt határos a focipályával, a „páros oldaliaknak” kellett bevenniük a „grundot”. Érdekes, hogy csak a házak elhelyezkedése határozta meg az összetartozást – mindkét csapatban volt szerb, román, magyar gyerek. Ott tanultam meg: a csapathoz tartozás érdek nélküli, köteles vagy segíteni az igazi társaidon.