Tartalékolni kell az energiaszintet, ezért nem szeretek kizökkeni előadás alatt a szerepből. Vannak kollégák, akik mielőtt a színpadra lépnek, még beleharapnak a szendvicsükbe a büfében vagy viccet mesélnek. Én nem ilyen vagyok… Akármilyen kicsi szerepem van is, szeretek mindig jóval hamarabb beérni a színházba. Ha a Tetovált rózsa hétkor kezdődik, fél hatra jövök, ráhangolódom a szerepre, s már a fodrásztárban, hajcsavarás közben mormolom a szöveget.

- Hogy érzed, mennyiben sikerült megmutatni magad?

Nagyon sokat tanultam Gergőtől és Tündétől, a takarás mögül mindig nézem a hosszú, 40 perces jeleneteiket. Ez olyan, mint ahogy egy új ruhát is meg kell szokni, nagyon szerettem együtt dolgozni Menyussal és Andrással. Örültem, hogy a szüleimnek is tetszett! Apu nem szereti, ha színpadon megmutatják, hogy két fiatal mennyire szereti egymást, azt szokta mondani: „moncsikolnak”. De Andrással való jelenetünk szerinte édes volt, hiteles és igazi, és egyáltalán nem volt zavaró. Ez annak is köszönhető, hogy úgy érzem, első perctől ráéreztünk, nagyon tudtunk egymásra figyelni. Fontos, hogy a másik szemébe tényleg bele lehessen nézni – remélem az enyémbe is, hiszen ez egy társas játék. Tudom, hogy alkatomnál fogva is kevesebbnek néznek, de ez már a hetedik évadom a pályán. Szerencsére elkényeztetett a sors eddig, jó szerepeket kaptam a Debrecenben, majd a Pécsett töltött három-három év alatt, s most - alighogy bemutattuk a Tennesse-darabot -, a napokban kezdjük próbálni Ödön von Horváth Don Juan hazatér a háborúból című színjátékát. Már nagyon várom!