Elmentek! Elmentek reményeink, pedig nem érdemtelenül és nem esélytelenül pályáztunk arra, hogy 2010-ben mi képviselhessük Magyarországot Európa Kulturális Fővárosaként. Mert akár ezzel a címmel, akár e nélkül - ez a hely bizony főváros. A kultúra fővárosa. Mi, egriek tudjuk ezt, mert generációk hordozzák magukban a kultúra rangját és fönnségét. Nem csak a történelmi hősök, iskolaalapítók, főpapok, művészek de iparosok, szőleink művelői, boraink készítői és ízlelői. Persze mondhatjuk, hogy semmi sincs veszve, Eger az marad így is ami, semmivel sem lett kevesebb az által, hogy ezen a talmi pályázaton nem nyert, de azért szívünk mélyén érezzük, józanul gondolkodva tudjuk, hogy ez azért nem így van. Mert itt most sok minden eldőlhetett volna a jelenről, a jövőről, sőt múltunk megmutatásáról, -tartásáról is. Mert ma már nem csak az számít ami van, ami létezik, amit létrehoztunk és -hozunk, hanem az is, hogy ezeket az értékeket miként tudjuk meg- és felmutatni másoknak, országon belül és kívül. Mi, akik itt élünk pontosan ismerjük értékeinket és hibáinkat, de, ahogyan az egyén, úgy egy közösség is képes kell, hogy legyen erényeit megmutatni, gyarlóságát pedig javítani. Eger ilyen hely, de mindhiába, ha ezzel oly kevesen találkozhatnak. A pályázat – melyre nagy reményekkel nevezett – erre a megmutatásra, erre a javításra adott volna esélyt.

Eger a történelemben, mint a felvidék védőbástyája szolgált, most pedig kaput nyithatott volna Észak- és Kelet-Magyarország felé. Mert únos-úntalan halljuk, mondjuk, hogy maradék országunk kettészakadt, ketté, mert a nyugati régió – ugye tudjuk, Pannónia – és a keleti területek gazdaságilag és kulturális értelemben is jóval távolabb esnek egymástól, mint az őket elválasztó Duna ezüstcsíkjának szélessége. Ez, a 2005. októberében meghozott döntés ezt a távolságot még nagyobbá tette. Most lehetőség kínálkozott volna arra, hogy megnyíljanak, és föl is emelkedhessenek a keleti területek. Hívják akár Egernek, Miskolcnak, vagy Debrecennek azt a várost, mely ennek megújulásnak a központja lesz. Nem így történt, ez nem volt számottevő érv a döntéshozók szemében. Mert maguk az aspiráló városok bármelyike alkalmas lehetett volna a megtisztelő és jövőthatározó cím elnyerésére. Bizonyára mindegyik pályázat telve volt olyan ötletekkel, gondolatokkal, jövőbe- és múltbatekintéssel, mely alkalmassá tette őket arra, hogy Európa Kulturális Fővárosává váljanak. Közülük egy város lehetett csak, mely majd Európa elé léphet, de hogy ez a város éppen az amúgy is fejlettebb, történelmileg jobban prosperáló területről kerüljön ki, az nem megbocsátható, az bűn. Nem az aspiráns városokkal, azok jóakaratú polgáraival szemben, hanem az egész országgal, annak hosszú távú érdekeivel szemben.

Elmentek!

Mi pedig megmaradunk a vár, a város falain belül, megpróbáljuk sérült bástyáinkat megerősíteni, leomlott tornyainkat újra felépíteni, hogy mindennek ellenére kitűzhessük rájuk a város vörös-kék, az ország piros-fehér-zöld és Európa égszín lobogóját a csillagokkal – egri csillagainkkal. Kapuink pedig nyitva állnak. Nyitva az érdeklődők előtt, hogy megmutathassuk cím nélkül is főváros, a kultúra fővárosa vagyunk, s ha beinvitálunk valakit falainkon belülre, hát nem csak magunkat, de azokat is meg akarjuk ismertetni a látogatókkal, akikhez rajtunk keresztül vezethet az út. Keletebbre, ahol szintén hatalmas értékek halmozódtak föl és születnek nap-nap után.

De azért tudjuk, és nem felejtjük: