Az első bemutató mindjárt példa arra, hogy a közönség kiszolgálása fontos és szem előtt tartandó, hisz egy hiányolt műfajjal ad találkát, mégpedig az operettel. Hol lehetne, kéne egy ilyen darabot – mely egy hajdani olimpiai aranyérmes vízilabda válogatott kapcsán született – bemutatni, ha nem Egerben, a póló örökös fővárosában! Anger Zsolt, a rendező persze nem hagyhatta, hogy avíttas legyen az előadás, ezért az 1936-oshoz képest erősen megújította a szöveget, ami nem vált hátrányára az előadásnak.
Maga az Ábrahám Pál-mű nem hoz sok újat a műfaji dramaturgiában, de témaválasztása, ötletessége, fordulatossága magával ragadó. Már a szituáció, a vízilabda csapat és a lánygimnáziumi osztály összetalálkozása is előrevetíti a sok érdekes és nevettető kapcsolat, helyzet létrejöttét. A maira átformált szöveg pedig telis-tele van jól előkészített és jól csattanó poénokkal. Nem csoda, hogy nem csak az úszódresszek, de a nézők soraiban a fehérneműk sem maradnak szárazon. A zene pedig, mely operetti alapokra és dzsesszes elemekre egyaránt épít egyszerűen remek. Jó fölfedezni olyan slágereket, melyeket azok is tudnak és fütyülnek, akik sohasem találkoztak ezzel a darabbal.
Minden adott hát, hogy remekül szórakozzunk, mert a színészek is láthatóan szórakoztatni akarják a nagyérdeműt. Szomorú és bosszantó azonban, hogy mindezt a túlságosan olcsó díszlet elrontja, és ez a szegényesség bizony keserű szájízt hagy a nézőben bármilyen édes nevetésre sarkallták is a jelenetek, bármennyire is élvezte a muzsikát.
Persze a pénzhiány, a nehéz gazdasági körülmények sok mindent megmagyaráznak, de ez a jegyet váltó, önfeledten szórakozni kívánó nézőt kevéssé érdekli. Sőt a színésznek sem az lenne az elsőrendű feladata, hogy megküzdjön a körülményekkel, a papírmasé díszletelemek esetlegességével. Ezzel együtt, vagy ennek ellenére tele van az előadás remek alakításokkal, melyeknek örömmel tapsol a nagyérdemű.

***

Tennessee Williams nem nevettetni akar.
Gyarló mivoltunkat nem tréfás szituációkban, hanem testszagú, lehelletmeleg közelségben akarja megmutatni A tetovált rózsában. Szegvári Menyhért és a díszlettervező Csík György olyan térbe helyezi a történetet, mely átlátható, titkoknak vajmi kevés esélyt enged. Mármint azoknak a titkoknak, melyek életünk látható részét képezik, amiről a szomszéd, meg az utca túloldalán álló ház manzárdszobájában lakó tudhat. Mert az igazi titkok belül, a lélek legrejtettebb zugaiban vannak, onnan kibányászni őket nem kis feladat. Erre a felfedezőútra hív a rendező és színészei, mely talán magyarázatot nem ad arra a viselkedésre, mellyel érzelmeinket elzárjuk mások, sőt még önmagunk elől is. Mégis izgalmas kalandot, egyfajta lelki ásatást ígér. Mert isteníthetjük párunkat, szemet hunyhatunk hibái fölött, sőt meg is bocsáthatunk neki, de mindenkinek az életében eljön az a pillanat, amikor kénytelen szembenézni a valósággal, a társ valódi énjével. Ez a szembenézés pedig megrázó, megalázó, gyötrő és megsemmisítő lehet. Annál inkább az, minél inkább elhitettük magunkkal, hogy az az ember, akit örök társunkká választottunk tökéletes, csak értünk és nekünk él, csak mi vagyunk számára fontosak. Mert bizony legtöbbünk élete tele van más fontos, vagy nem fontos, de létező olyan ösvényekkel, mellékutakkal, melyeket csámpásan bár, de végigjárunk, azért, hogy visszataláljunk a főcsapásra, vagy éppen azért, hogy ráleljünk egy másik útra, mely talán nem zsákutcába torkollik, mint az előző. Ha ez az útkeresés ráadásul teli van babonasággal, vakbuzgósággal, ármánnyal, hittel és hitetlenséggel a mindennapok amúgy sem elhanyagolható gondjain kívül, akkor végképp kilátástalan és végletes helyzetbe sodródhatunk. Végzetünk, mint egy tetoválás örökkön bőrünkbe, lelkünkbe égettetett. Nincs menekvés. Önmagunk és önámításunk elől sem.
Hogy Williams és Szegvári erről beszél-e, az kérdés, mert azok az átlátható falak, azok az áttörhetetlen gondolatok mindenkinek másról beszélnek, de beszélnek hozzánk, mindenkihez, akik saját életüket látják viszont ebben az olasz-amerikai különleges közegben, mely annyira hasonlít erre az általunk is jól ismert közép-kelet-európai világra és szellemre.
Szegvári jó csapatot, remek egyéniségeket gyűjtött maga köré. Kátai László olyan zenét szerzett, mely ezt a kettősséget az olasz-amerikaiságot kiválóan tükrözi, a két kultúra kényszerű találkozásából sarjadzik. Csík György pedig mindent érez, amit a rendező mondani akar, így a díszlet és a jelmezek szervesülnek az előadással. A színészek pedig képesek végigmenni a rendező szabta úton, sőt láthatóan inspirálják egymást is a színen. Murányi Tünde Serafina della Rose-ja sokszínű és megrázó, a lányát alkító Mészáros Sára pedig egyszerűen magával ragadó, sodró lendületű az előadásban. Kaszás Gergő Alvaró bőrében kicsit talán sokat él a jól ismert „kaszásgergős” eszközökkel, melyek, néha modorossá teszik alakítását, de ez ebben az esetben belefér a figurába. Kiemelkedő pillanatokat jelent dramaturgiailag is, de színpadi jelenlétben is Venczel Valentin a boszorkány szerepében. Az első döbbenet után a néző már nem látja, hogy ez a nő egy férfi, hanem csak azt érzi, micsoda súlya van megjelenésének, elsuttogott, -dörmögött szavainak. Ha ez az út, melyen a színház ebben az évadban elindul, s ez az, melyen végig is tud menni, akkor Egerben nem csak színház, de azt szerető, színházhívő közönség is lesz nemsokára.