| ÍGY TÁNCOLTOK TI : Historikus táncképek a Líceumban
Végéhez ért a mozgásművészet két hete |
Historikus táncképek a Líceumban
Végéhez ért a mozgásművészet két hete
Egres Béla 2005.08.11. 11:26
 Tegnap este ugyan még egy – az esős idő miatt elmaradt, ám annál izgalmasabb – produkció, a Varró Gabi Fashion Show & Performance váratott magára, de a IV. Erlau Táncfesztivál utolsó két, tisztán táncos produkciója már megörvendeztette közönségét a Líceum udvarán.
Ez a két táncszínházi mű ugyan merőben eltér egymástól, hiszen az egyiket Bozsik Yvette és társulata igazi „bozsikos” stílusban, emberi sorsokat meg- és felmutatva formálta meg, míg a másik az Állami Népi Együttesre jellemző, mégis újszerű elemeket felvonultató, tömegeket mozgató alkotás volt. Abban azonban mindkettő egyezik, hogy valahol a történelmet próbálja táncban megmutatni.
Pénteken este A bál, Bozsik Yvette koreográfiája került színre, melynek külön
érdekessége, hogy ugyanazon az alapon született, mint a Gárdonyi Géza Színház
idei bemutatója, a Dezsavű, óhatatlan összehasonlításra késztetve a nézőt.
Menynyire más eszközök és mennyire más gondolatok azok, amelyek a színházban
megszületnek egy mozgásszínjáték kapcsán, és mennyire mások, amelyek a
táncosokat foglalkoztatják ugyanazon gondolatmenet mentén. Nem jobb, nem
roszszabb, egyszerűen más. Bozsik Yvett a zenék szárnyán mutat meg történelmet,
történeteket, személyes sorsokat és párkapcsolatokat egyaránt. Mindennapi
félelmeinket, félszegségeinket, megmosolyogtató vagy elkeserítő jellemhibáinkat.
Teszi mindezt izgalmas, szemet és szellemet a színpadhoz láncoló, invenciózus
megfogalmazásban, magas technikai színvonalon. Ötletességének láthatóan
kimeríthetetlen tárháza folyamatosan fenntartja az érdeklődést. Még ha jól
ismert táncos, koreográfusi paneleket alkalmaz is, teszi ezt úgy, hogy azok
önálló és a darabban önálló életet, gondolatot kapó elemekké válnak. Valódi
egyéniségek, valódi sorsok, valódi emberek népesítik be A bált, olyanok, akikkel
itt is, ott is találkozhatunk. Ez az az alkalom, amikor a tánc, a mozgás nem
elemel, hanem még szorosabbá, feszesebbé teszi a jellemábrázolást.
 A szombat esti bemutató, az Állami Népi Együttes Pannon
freskója már címében is jelezte, hogy a nagyérdemű valami olyasmire számíthat,
ami átfogó képet igyekszik alkotni a magyarságról, a hazáról, a magyar
történelemről és a kultúráról. Egységes, mégis színes képet, amelyre részben az
együttes, részben a darabot jegyző koreográfusok gondolkodásmódjának a
különbözősége, és az azokat egybesimító rendező-koreográfus Mihályi Gábor adhat
garanciát.
Ebből az alkotói egyvelegből rengeteg kérdés – művészi és filozófiai –
vetődik föl. Ahhoz, hogy az alkotói szándék szerinti egységes kép, igazi,
pompázatos freskó jöjjön létre, talán kevesebb mitikus elem, lebegő, nem igazán
megalapozottnak tűnő gondolattársítás kellett volna. A viszsza-visszatérő
haláltánc-motívum pedig inkább a magyar átok felettünk lebegő felhőit, mintsem
pozitív honi világlátást mutat. Természetesen ez nem biztos, hogy az alkotók,
lehet, hogy az alkotás folyamatát körülvevő szűkebb és tágabb környezet hibája.
Mindenesetre nagyon elgondolkodtató, hogy egy ilyen nagy formátumú kép
megfestésénél ennyi sötét színt kell alkalmazni a művészeknek.
Mindemellett roppant izgalmas vállalkozásnak lehetett tanúja a Líceum
széksorait megtöltő publikum, mely a magyarság történelmi múltjába és
kultúrájának sok nép, nemzet által befolyásolt, alakított, mégis integráló
erejével, egyediségével szembesülhetett. Sebő Ferenc zenéje sem a hagyományos
klisékre épült – legfeljebb sebői sajátosságokra. Nem Sebő lenne ugyanis, ha nem
hangoznának el mások mellett Weöres Sándor- vagy Nagy László-versek új zenével,
vagy hagyományos népdalok dallamára.
Összességében: a IV. Erlau Táncfesztivál slusszpoénjának szánt produkció – az
Állami Népi Együttes prezentálásában – izgalmas, színes, de nem elég egységes,
helyenként nem eléggé átgondolt ecsetvonásokkal, néhol durva ecsetkezeléssel
megalkotott freskót – vagy csak inkább szekkót – borított a város éjszakai
egének a boltozatára.
| |
